The dragon's revenge (Loki ff)

Én meg a nagy szám

Emlékszem a vér jellegzetes illatára. A piszokra a számban, a mellkasomat szorító fájdalomra ami az ide kerülésem után sem akart múlni. Azóta inkább hozzászoktam. 

Mindenki hangosan éljenzett ahogy behozták az új foglyokat. Sokan lehajtott fejjel lépdeltek a lánc fogságában, míg mások felemelt fejjel, büszkén meneteltek, viselve a szégyent amit a bukás okozott számukra. Sajnáltam őket a szívem mélyén, de sajnos a háború ilyen volt. 

Pillantásom a királyra esett, arra az alávaló kígyóra aki évekkel ezelőtt a szeretett világomat tönkre tette. Vér és háború árán trónra jutni nem épp dicső tett, és tisztelet se jár mellé. Maximum az asgardiaktól, akik örülnek, hogy az alja munkát mi végezzük el. A teremben hirtelen csend lett ahogy a méltóságos király felkelt a helyéről. Hideg tekintettel nézett végig a leigázott kegyenceken, a szája ördögi mosolyra húzódott. Élvezte a szenvedést látni, ezt az első pillanatban megtudtam róla. 

- Halljátok szavam, asgardiak! - szólalt meg - Újabb világ csatlakozik hozzánk, beköszönt ott is a béke és a biztonság! 

Az oszlop takarása most kapóra jött, majd hogy nem hangosan kiröhögtem ezekért a szavakért. Pedig már nem egyszer hallottam, újra és újra leperdültek a nyelvéről a hazug szavak. A rabok arcán elképedés látszódott, hasonlóan érezhettek, mint én, de sajnos ennél több nem juthatott nekik. A katonának való férfiakat bebörtönözték, és miután eléggé legyengültek befogták őket egyszerű paraszti munkára. A hölgyeket pedig a konyhára, akárcsak jómagamat. Hiába voltak harcosnők, hiába tettek meg mindent a hazájukért elbuktak, és láttam a szemükön, hogy ezzel ők is tisztában voltak. Még mielőtt elvihették volna őket, újra megszólalt Loki.

- Térdre előttem! - süvített végig a hangja. A túszok megfagytak, ez volt az utolsó ütés amit Loki bevitt, minden egyes alkalommal ezt csinálta, és én minden egyes alkalommal legszívesebben kitéptem volna a torkát. A csuklómon égett a karkötő, elfordultam inkább miközben letérdeltem, nem akartam látni a reményvesztett arcokat, de a fülemet nem foghattam be, így hallottam, hogy jó párat kivégeztek azok közül akik nem engedelmeskedtek az új fejedelmüknek. 

- Elmehettek! - oszlatta szét a tömeget és, mint aki jól végezte dolgát elvonult ő is. Elképesztően pofátlan! Utáltam teljes szívemből, de nem volt hova mennem, így csak maradt a néma fortyogásom és a mindennapos köpködés unalmamba. 

- Mehettek lányok, mindenki a reggel megbeszélt szintre menjen takarítani! Mozgás mozgás, nem érünk rá egésznap! - tapsikolt mellettünk a vezető asszony, Marten. Tipikusan az a pufok asszony volt aki szerette ellensúlyozni az alacsonyságát a gorombaságával. Bólintással jeleztük, hogy értettük, egyből elindultam a keleti szárny felé. Igazából a palotát mai napig csodálatra méltónak találtam, hatalmas termei és milliónyi szobája volt, bár amikor takarítani kellett nem volt ilyen lenyűgöző. Három szárnyra lehetett osztani, volt a nyugati szárny, ahol leginkább a szolgálók és egyéb kevésbé fontos cselédek helyezkedtek el. Az északi szárny az már inkább a trónterem, gyűlésterem és egyéb ilyen megbeszélésre alkalmas helyből állt, ezek mellett pedig az óriási könyvtár helyezkedett el, ami már belenyúlt a keleti szárnyba, nem is véletlenül. Az uralkodó szeretett olvasni, mint megtudtam, bár szerintem az ármánykodás már a vérében volt és nem a könyvek lapjaiból merítette. 

~~

A vödör hangos csattanással borult fel a márványpadlón, négy kézláb térdeltem, így a tartalma engem is elkapott. Felugrottam, a tekintetem dühösen kereste meg azt az idiótát aki nem nézett a lába elé. 

- Astrid ez szörnyű! - akadt ki Marten, mire egy lesújtó pillantással jutalmaztam a megállapítását. 

- Akkor nem kellene felrúgni. - morogtam az orrom alatt, miközben a kezembe nyomta a vödröt. Hangos csattanás zengett végig a folyosón, Marten keze nyoma égette az arcomat, de tűrtem a fájdalmat, a nyelvemre haraptam, hogy egy hangot se adjak ki. Mindig is előbb járt a szám, mint hogy gondolkoztam volna, Marten a mai napig osztogatta a pofonokat. Szinte úgy éreztem perverz élvezetet lelt abban, hogy minél nagyobb pofont adjon nekem, de eddig nem sikerült megtörnie. Újra és újra közöltem a gúnytól csöpögő megjegyzéseimet vele, még akkor is ha a fájdalom egész nap elkísért és nem gyógyult meg olyan hamar, mint szokott.