Hold-Fény

Hold-Fény #1

Hosszú, fekete, selyemként csillanó tincsek kavarogtak egy fehér öltönybe öltözött magas, vállas, de valójában karcsú férfi körül. A bőre legalább olyan fehér volt, mint az öltöny rajta, mint a porcelán. Bájos mosoly terült az arcán, még a szemei is mosolyogtak. Azok a szép keskeny vágású szemei, amiket fekete szempillák kereteztek. A neve jelentése fény, és valóban beragyogta a legsötétebb helyeket is, mint épp ez a dohos-nyirkos elhagyatott épület, ahol épp büntetést szabott ki. Vékony ujjai közt egy nehéz, hideg tapintású fegyver pihent. Körülötte néhány mogorva tekintetű ember állt, előtte pedig egy vérző kezű reszkető férfi. A fehér öltönyöst Hikarinak hívták, magas rangú vezetője volt egy régi yakuza klánnak. Fiatal volt, nagyon fiatal. Nem nézték jó szemmel az uralkodását, de a legtöbb csoport fölött állt, így nem nagyon zaklatták. Legalábbis szemtől-szembe nem mert neki mondani senki semmit. A háta mögött viszont a legváltozatosabb jelzők hagyták el a tagok száját, ha Hikariról volt szó. A legtöbbjüket bosszantotta az, amilyen könnyen hatalomhoz jutott, nem mintha ő akarta volna. Az apja hirtelen halálával került a kezébe az irányítás, és ha már így történt, nem volt rest bebizonyítani, hogy megérdemelten. Kemény kezű főnök volt, nem félt vérrel szennyezni a kezét, de még így sem tisztelték különösebben. A legjobban talán azt utálták benne, hogy mindig mosolygott. Mindig játszott egy finom mosoly az arcán, amitől inkább ijesztőnek tűnt, mint kedvesnek, de mindenképp elég pimasznak ahhoz, hogy azt érezze a vele szemben álló, hogy kevesebbnek gondolja magánál. Pedig Hikari csak azon mosolygott, hogy mennyire alábecsüli őt mindenki. Na meg kitűnő álca is volt.

Hikari a cipője orrával emelete az előtte térdelő fejét, közben rámosolygott. A férfi nagyokat nyelt, a tekintete is remegett, teljesen tudatában volt annak, hogy Hikari valószínűleg végez vele.

- Nagy reményeket fűzött hozzád a család mindig – mondta Hikari mély, bársonyos hangján. – Én is, hogy őszinte legyek. Szépen lassan araszoltál felfelé a létrán. Apám is kedvelt. Magam is sokat tanultam tőled. Már épp akartam valami jutalmat adni neked, mikor elárultál. Nem leszek adósod.

- Félre értés az egész!

- Ó igen, ezt már hallottam. Többször is. Azt viszont nem tudom, hogyan lehet félreértésnek nevezni valamit, ami olyan világos, mint a nap. Információt adtál el. Rólam. Egy másik csoportnak. Bíztam benned, olyan dolgokat osztottam meg veled, amiket biztonságban tudtam nálad. Elárultál. A bizalmamat árultad el. A családot. Ez nagyon buta dolog volt tőled. Tudod, dühös is vagyok ám – mondta, közben rátaposott a férfi kezére, amiről hiányzott két ujja, nem rég vágta le saját kezével Hikari.

- ... Tudok... Tudok róluk is sokat! Megosztom veled!

- Csak hagyjam meg az életed? Hát erre rábasztál. Tudod, mit teszek a férgekkel? Persze, hogy tudod, láttad elégszer. Találkozunk a pokolban – Mondta, majd megrúgta a férfit, a következő mozdulattal pedig fejbe lőtte.

Nyomban vörös pettyek jelentek meg a ruháján, még az arcára is hullott a vérből. Előhúzott egy kendőt és letörölte az arcát, a kezét, majd zsebre dugta. A fegyvert hátra nyújtotta, azonnal elvette tőle egy férfi. Végig nézett magán, majd elindult az autója felé.

- Takarítsatok fel. Rei gyere velem – intett egy férfinek, aki lépett utána, megelőzte és nyitotta neki az ajtót, majd elhajtott vele.

Hikari a lakásában hosszan zuhanyozott, közben a Rei nevű férfi a kanapén ült és cigarettázott, várta, hogy a főnök végezzen. Nem sietett, tényleg nem. Rei már erősen unatkozott, mire Hikari előkerült. Köntös volt rajta, a fején törölköző, amiből ki-kibukott a hosszú haja. Odasétált a férfihez és arrébb hessegette a kanapé végébe, majd ő maga elnyúlt rajta a fejét pedig a férfi ölébe hajtotta.