Hold-Fény

Hold-Fény #3

*Sok évvel korábban*

A hó kérlelhetetlenül hullott, alig lehetett látni valamit, bármerre nézett az ember, csak sűrű fehér fal volt előtte. Hikari idegesen lihegve nézett körbe, de nem tudta, merre menjen. Bajban volt. Nagy bajban volt. Elszúrt valamit és most menekült. Egyedül volt, csak magára számíthatott. Épp csak elmúlt 17 éves, de máris kapott egy komoly feladatot, amit elszúrt. Nem csak ez aggasztotta, hanem az, hogy majd mit fognak mondani róla. Sokkal többet kellett bizonyítania, tudta ő jól. Úgy nézett ki, mint egy lány. Hiába volt okos, erős, fürge, és gátlástalan, mégiscsak egy kislányt láttak benne. Ezt nagyon utálta. Most majd a károgó varjak fröcsöghetik a vitriolt, ahogy jól esik nekik. Az apja sem fogja megdicsérni. Már, ha túléli. Hikari mögött lövés dördült, így nem várakozott tovább, futni kezdett előre. Fogalma sem volt, hogy mi vár rá a következő lépésnél, de egyelőre nem is volt esélye, hogy kiderítse. A vállát érte egy lövés, amitől elájult és a földön elterült.

Mikor kinyitotta a szemét, egy fehérre festett plafont látott. Nem kórházban volt, ezt pontosan tudta a halvány levendula illatból, ami körbe vette. A vállához ért, kötés volt rajta, és cefetül fájt. Lassan felült és szétnézett. A falon arany keretbe foglalt szimbólum feszült, amitől nyelt egy nagyot. Fekete Hold a vöröslő égbolton. Bajban volt. De miért is élt még? Amint fel akart állni nyílt az ajtó és egy férfi lépett be rajta. Hikari visszarogyott az ágyra és remegősen kezdte a levegőt venni. A férfi nem volt más, mint egy rivális család fiatal vezetője. Hikari sem volt alacsony, vagy sovány, de ez a férfi olyan volt, mint egy hegy. Így látta Hikari. A férfi a főnök fia volt, a legfiatalabb, de mégis ő volt az, aki a leginkább beváltotta a hozzáfűzött reményeket. Széles körben ismerték, Hikari is pontosan tudta, hogy ki áll előtte. Magas volt, erős. Jóképű. Hikarinak ez jutott eszébe azon kívül, hogy lehet, hogy meghal. Legalább egy dögös pasi végez velem, így gondolta. Majd lerázta a gondolatait és kihúzta magát. Ő sem volt akárki, próbált valahogy ezzel a ténnyel élni, bár egy apró egérnek érezte magát Sada Tomoya előtt.

- Hogy vagy? – kérdezte a férfi mély, reszelős hangján.

- Még élek. Ez akár jó is lehet, nem? Bár nem értem, miért.

- Hasznos vagy – mondta szárazon.

- Hát ezt ritkán hallom – mondta Hikari és felállt, majd rágyújtott. – Ki lőtt meg?

- Azt nem tudom pontosan, de én összeszedtelek. Légy hálás.

- Hálás. Hát, normál esetben lennék, de azt hiszem, hogy eléggé nagy szarban vagyok ahhoz, hogy azt mondjam, kár volt. Ha nem maga, majd az apám öl meg. Nem is tudom, mi a jobb?

- Valóban eléggé elcseszted.

- Félre informáltak. Megesik.

- Nem mondta még senki, hogy nem bízz az emberekben?

- Naiv gyerekként talán próbáltam mégis – szippantott a cigarettán.

- Sosem voltál naiv gyerek.

- Gondolja? – fordult a férfi felé és mosolygott. A férfi előtte lenyűgözte. Nagyon tetszett neki.

- A mi köreinkben ez kizárt. Viszont, ha már itt vagy, beszéljünk az üzletről.

- Velem?

- Veled. Üzletelni mentél, nem? Hát akkor velem is tudsz.

- Az semmiség volt. 17 éves vagyok, gondolja, hogy nagy dolgokat bíztak rám?

- Ismerem az apádat, kihasználja az emberek felületességét. Benned csak egy macskát látnak, akit előbb látnának kifeszítve egy férfi farkán, mint egy sikeres vezetői székben.