Hold-Fény

Hold-Fény #12.

Hikari fekete inget húzott a fehér öltönye alá, amit egy hosszú fehér kabáttal egészített ki. Ezen a napon Retsu csupa feketébe öltözött, így meglehetősen éles volt a kontraszt köztük. Tárgyalni mentek, a kínaiakkal arról a műkincs szállítmányról, amit még korábban Rei említett. Hikari lenyűgözően festett. Mindig mutatós, de ezen a napon igazán ragyogott. Jól érezte magát, mint régen. Retsunak eszébe jutott az, amikor először találkoztak, akkor is ilyen jól nézett ki. Arra gondolt, hogy kezd újra önmaga lenni. Már éjjel sem aludt olyan rosszul, előfordult, hogy egész éjszaka nyugodtan aludt. Voltak rossz napok is, de már határozottabban kevesebb ilyen volt. Retsu azon gondolkozott, hogy talán meg vannak számlálva a napjai Hikari mellett. Vagyis a lakásában. Nem tartotta valószínűnek, hogy miután rendbe jön, még vele lakhat majd. Furcsa lesz egyedül egy emelettel lejjebb. Nem is járt azóta abban a lakásban, mióta Hikari felköltöztette.

Hikari csettintett Retsu arca előtt a liftben, mire az pislogott egyet és felé fordult. Hikari mosolygott, majd belesimított a rezesre festett tincsekbe és hátra rendezte a fiú haját. Retsu megint kissé hallgataggá vált, mióta összekülönböztek, és Hikari megütötte. Túl jól sikerült a fegyelmezés, erre gondolt Hikari, mert a beszédes Retsut jobban kedvelte. Bár ez sem volt rossz. Önmagában Retsut is kedvelte. Hálás volt neki, hogy mellette volt, és támogatta. Azért pedig főleg, hogy egyszer sem tett semmit, amit ő ne akart volna. Sosem ért hozzá engedély nélkül, pedig tudta, hogy mennyire sóvárog utána. Érezte, látta. Ő biztosan nem bírta volna ki hasonló helyzetben, pedig önuralma neki aztán van.

- Légy résen, a kínaiakkal nem árt vigyázni – mondta Hikari.

- Figyelek – válaszolta Retsu.

- Később el kell menni a főházba.

- Igen, Rei felhívott.

- Veled szóba áll?

- Muszáj. Téged nem hív?

- Nem, úgy tűnik, haragszik rám.

- Miért?

- Gondolom, miattad. Nem mintha köze lenne hozzá, de gondolom, meggyőződése, hogy átvetted a helyét. Az önérzetét sérti.

- Szerelmes beléd?

- Nem hinném – ingatta a fejét Hikari. – De ha így is van, akkor sem tudok mit tenni. Minden lehetősége meg volt, hogy megszerezzen. Vagy megtartson, eljátszotta.

- Visszafogadnád?

- Sosem fogadtam vissza senkit.

- Volt kit?

- Nem – mosolyogta. – Már mondtam, hogy nem vagyok valami szabados. Egy kezem is elég lenne ahhoz, hogy megszámoljam hány férfi volt az életemben. Talán még sok is lenne.

- Ha így van, miért gondolják másképp? Nem fér a fejembe.

- Hát flörtölni azt szeretek. Meg kényelmetlen helyzetbe hozni másokat. Azokat, akik olyan undorítóan viselkednek. Gondolom ezért.

- Miért csinálod?

- Mert nem hunyászkodom meg. De vissza az üzlethez. Figyelj mindenre. A beszélgetésre is. Bár gyanús, hogy kínaiul beszélnek majd. Állj mögöttem, a szék mellett. Tedd hátra a kezed, véletlenül sem a zsebedbe, arra harapnak. Ha nem muszáj, ne beszélj. Csak ha kérdeznek. Nem fognak. Csak velem beszélnek majd. Így szokták. Ha valami balul sül el, csak akkor tegyél bármit, ha én utasítalak. Fegyvert csak akkor rántasz, ha én szólok. Ha magadtól veszed elő, lelőnek, mielőtt pislognál. Mindig mögöttem legyél pontosan két lépéssel. Ez elég távol van, és elég közel, ha kell. Megjegyezted?