~két orvos, egy szív~ SZÜNETEL

17.

Lia szemszöge

2 hét telt el azóta hogy faképnél hagytam Dorukot a többiek szem láttára. Azóta nagyon nem is beszéltünk. Még munka közben sem. Igaz én kértem időt és teret de nem ennyit akartam. Hiányoznak a béna bepróbálkozós szövegei, hogy neki mindig igaza kell hogy legyen, az az idióta mosolya ami legtöbb esetben jobb kedvre derít. Ezek most mind eltűntek és nem tudom hogy az életem részei lesznek e még. Félek attól hogy ezzel a baklövéssel mindent elrontottam. De meg kell értenie hiszem van jogom ahhoz hogy időt kérjek, és ha igazán szeret, amit nagyon remélek, kivárja ezt az időt.
Ma egy nehéz napnak nézek elébe.
Sok előre bejelentett beteget kell ma ellátnunk, viszont nincs kedvem ahhoz hogy velük foglalkozzak. Pedig tudom hogy a munkámból kifolyólag köteles vagyok elvégezni a vizsgálatokat, de egyszerűen nem tudok koncentrálni. Sürgősen meg kell oldanom ezt a problémát mert ha ez így folytatódik akkor hatása lesz a munkámra is amit nem szeretnék.
Hatalmas rohanásban vagyok, egyszzerűen nem tudom utolérni magam.
Éppen a folyosón rohantam az egyik betegemhez, amikor a semmiből elém került egy hordágy és én átestem rajta.
Kimás jelenhetett meg először mint az a személy akivel oly rég óta szeretnék beszélni. A sors akarta így hogy ma konkrétan a lábai előtt heverjek.
-Lia! Jól vagy?
-Persze kutya bajom, csak kedvem támadt átesni valamin
-Látom a humorodnak kutya baja
-Segitenél egy kicsit
-Persze gyere
Kinyújtotta nekem a kezét, én megfogtam de sajnos túl nagy lendülettel húzott fel és teljes testel neki mentem. Ott állam 2 centire tőle. Nem akart elengedni. Én sem őt. Nem tudom hányan bámultak minket, de a tekintetük átjukasztotta a hátam.
-Ő. Doruk. Mindenki minket néz. Nem gondolod hogy ezt inkább máshol kéne csinálni.
-Szavadon foglak. Este 7 nálam vacsora. Öltözz csinosan.
-Rendben akkor nálad
Ezzel a mondattal ott hagytuk egymást és mindenki ment a dolgára.