Törékeny lelkem

Skizofrénia (Nevető Halál)

Hiszed vagy sem már más vidéken járok,  s azóta is Tépem arcom maradványait csontjaimról.

Hiába kérdezel semmi közöd már érzelmeimben merülő savanykás ízű érzésekhez.

Szemedbe nézek rákérdezek érzéseidre... De tudod mit? Nem érdekel már s én is szótlanul állok,

Mert nem kötném én orrodra mindazon súlyos terhet melyet gyenge lelked nem visel el,

S csak fájdalmat, fejfájást okozó semmiségek gyötörjenek éjszakánként elalvás előtt.

Tudom én... nem vétkeztem,  hitetem magam de nem én voltam ki fájdalmat okozott 

szívednek.... ne nézz így rám, talán a könnyeid meggyógyítják sebeim? Tudok vele valamit 

kezdeni?Vissza adja az elmúlott órákat... perceket?

szavatkozz, mentegesd magad, ringasd magad olyan hitekbe melyektől megkönnyebbülsz

amitől szebb lesz a keserves múlt ,de vigyázz, hiszen a valóság elől hiába menekülsz.

hidd el nem én leszek az úgynevezett kaszás, nem én leszek ki megmutatja a kegyetlen valóságot...

hanem olyan érzések találnak majd rád melyektől megtébolyodsz és éjszakánként nem fogsz oly

békésen aludni. Érezni fogod érkező szelét, mely fájdalmas énekét ismételgeti majd s nem 

halkul, nem érted miért más e kép mely előtted áll hiszen te nem láttad fájdalmam.

Mesélj nekem egy mesét, de most az egyszer ne okozzon rémálmokat már nem bírja lelkem.

Ha nem szavakkal, szememmel könyörögtem kíméletedért, de rájöttem mind hiába, hisz a széllel

szállt szavak nem feltétlen találnak otthonra lelkedben. Jeleidben merőben látszik a megbánás 

de vajon elég lesz ez ahhoz, hogy jóvátedd mindazon kegyetlen fejembe ültetett gondolatod?

Hiszen akkor valamit a fejembe ültettél s én azóta is mosom kezem tetteid alól.

Mégis akkor én miért láttam megannyi színes virágot kertedben , magávalragadó tájába 

már akkor beleláncoltam tudatlan lelkem. Naív voltam, s talán bolond is hogy hittem e lidérces 

Ábrázatnak. Tápláltam kerted öntöztem hervadó virágaid ültettem földedbe virágozni vágyó

magvakat,de mostmár látlak, szemem elől már nem takargathatod száraz, korhadó fáid.

bánattal teli kékellő íriszeid, kietlen hideg vidékeid.

Most megbosszulok mindent s Talán a bomba robbanásánál is hangosabban török szét, hogy 

halld meg fájdalmam, S ha már testem nem bírja lelkem akkor is  kántálni fogja sátáni dalát

annak a napnak melynek sebei nem gyógyultak meg s talán nem is fognak soha...