Nyakamba varrva

9. rész

Team

Win hajnalban ébresztett, ráadásul nem a legkedvesebb módon. Nem az, hogy szép szóval keltegetett volna, gyengéden lökdösve. Oh, nem. Hangosan szólongatva, miközben a karomat csipkedte, jó erősen. Pedig most sikerült úgy igazán mélyen, álomtalan álomba szenderülnöm.

Annyira vágytam rá, hogy kitisztuljon a fejem, ne gondoljak semmire, és még a tudatalattimat is hagyják pihenni az emlékképeim. Nem tudom, hogy a kényelmes ágy, a védelmet nyújtó ház, vagy Win közelsége okozta pillanatnyi megnyugvásomat. – Nem bánom, ha miatta történt! – Szükségem volt egy kis pihenésre.

Ahhoz, hogy túléljem az eljövendő napokat, tiszta elmére és pihent testre van szükségem. Tisztában vagyok vele, hogy vadásznak rám, különböző okokból. De egy biztos, nem fogok abba az életbe visszatérni. Nem, ha már megtörtént ez a szörnyűség. – Mégis miért kellene visszatérnem?

Azért, hogy mindig a hátam mögé kelljen néznem, hogy vajon ki akar megölni? Talán azért, hogy életem végéig senkiben se bízzak meg? Vagy esetleg azért, hogy egyedül éljem le szánalmas kis életemet? – Abból nem esznek! – Elvették tőlem az apámat, az édesanyámat, és semmim sem maradt.

Sziszegve ülök fel, csak egy hajszálnyival kellemesebb, mint tegnap este. Dörzsölgetem Win csipéseit, az idióta vörös foltokat hagyott maga után. Most is a szobában bolyong, nem találja a helyét.

– Indulj már fürdeni!

– Hová siettetsz? – morranok rá. – Még fel sem kelt a nap.

– Le kell lépnünk. Vagy itt akarsz maradni?

Nem válaszolok, mivel nem tudom, hogy mit kellene csinálnom. A gondolatok összevissza cikáznak, de mivel nem vagyok jártas ezekben a dolgokban, nem tudom, hogy merre induljak.

Egy biztos, Pharm-ot nem kereshetem meg, nehogy bajba kerüljön. Így marad Win, fél szemmel rápillantok. Türelmetlenül pakolászik, rendet szeretne hagyni utánunk.

– Megyek már – állok fel és elindulok a fürdő felé.

– Ideje volt már!

– Ha végeztél, megnézem a fenekedet.

– Nem inkább a sebemet? – fogom meg a törölközőt.

– Részletkérdés. Haladjál.

Mikor végeztem, felvettem a három napja hordott ruháimat. Már kezdenek szagosodni, de szegény ember abból él, amilye van. Majd szerzek be pár ruhadarabot, ha biztonságos helyre érünk. Letolt nadrággal fekszek le az ágyra, ő pedig vizsgálgatni kezd.

– Valamennyire összeforrt, de még óvatosan kell mozognod.

– Ezt magamtól is tudom!

– Nem vagyok benne olyan biztos.

– Te, és az előítéleteid! – forgatom szememet, majd felcibálom a nadrágomat.

Magamra hagy a gondolataimmal, de csak annyi időre, amíg ő is megfürdik.

Sose gondoltam volna, hogy ennyire házias. Észre se lehet venni, hogy itt jártunk. Katonás rend uralkodik, csomagom – amiben a pénz van – a széken árválkodik. – Milyen jól észben tartja, hogy mim van! – puffogok magamban.

A hajnali derengésben hagyjuk el titkos szállásunkat, és beülünk a fehér Toyotába. Féloldalasan ülök, nem akarom terhelni a jobb oldali fenekemet. Sziszegve helyezkedek el, mire gúnyos mosoly a jutalmam. – Tegnap persze nagyon tudtad nézegetni! – Még ha tagadja is, tudom, hogy megpuszilta. – Annyira hülye azért nem vagyok! – Vagy mégis? Ki tudja.