Nyakamba varrva

27. rész

Team

Valami hátulról nekem ütközik, a lisztes tál kirepül kezemből, én pedig már a földről bámulom a lisztfelhőt fejem fölött. A nagyja gyorsan lehull, de a maradék szitálva szálldogál a levegőben. Az egész beterít, az orrom tele lesz vele, mitől tüsszentenem kell.

– Pharm! – kiálltom el magam. – Mondtam, hogy ne hozd le Nana-t!

A csöpp kislány hátam mögött összekucorodva, kacarászik, öklével szájában.

– Nana, most boldog vagy? – morranok rá, de ő boldogan viháncol tovább.

– Baba, lisztes! – mutat rám nyálas ujjával.

– Kinek köszönhetem?

– Nana? – mutat magára.

– Úgy bizony! – pattanok fel és nevetve felé iramodok.

De amilyen pici, olyan fürge is. Gyorsan szedi húsos lábait, és már rohan is kifelé.

– Team, siess, ha utol akarod érni! – vigyorodik el Pharm, és arrébb áll az útból.

– Ezért még számolunk! – fenyegetem meg ujjammal, majd kergetni kezdem Nana-t.

Elszalad a pult mellett, majd az asztalok és székek között rohangál.

Szólongatom, de füle botját sem mozgatja, csak nevetgél tovább, tetszik neki a játékunk. Akkor se tudnák rá haragudni, ha az életem múlna rajta. Ő az én szerencsecsillagom, a boldogságom, mindenem. Bánatos napjaimon csak hozzábújok, dundi ujjaival hajamba kapaszkodik, és megmenti a világot.

– Elkaplak! – tolom el a székeket az utamból, de eloson mellettem.

Nyílik az ajtó, szélcsengő jelzi, vendégünk érkezett.

Már éppen felnéznék, mire elcsúszok, és megint a földön kötök ki. Már másodszor. – Ilyen az én formám! – Egy kéz nyúl le Nana-ért, majd felemeli. Hála az égnek, hogy megfogták. Tilos kimennie, de ez a kis gézengúz még nem vette tudomásul. Ha tehetné, kiszaladna a világból is.

– Baba! – mondja az illetőnek.

– Igen, baba vagy! – mondja egy kellemesen ismerős hang, ezer közül is felismerném.

Gyönge lábaimra állok, remegnek akár az ősszel lehulló nyárfalevek.

– Nem! – vitatkozik a kislány. – Én Nana, ő Baba!

Tekintetemet az érkezettre vezetem, szívem kihagy két ütemet, majd százszorosan gyorsabban kezd el dolgozni.

– Értem – mosolyog rá a legragyogóbb mosolyával. – Én pedig Win vagyok.

– Nem – cuppog. – Te Bábá!

– Visszakérhetem? – nyúlok érte remegő kezekkel.

Végre rám emeli örvénylő tekintetét, amitől először elpirulok, majd falfehérré válok. – Megint rosszul lesz tőlem? – Azt nem élem túl még egyszer.

– Persze – adja át. – Aranyos, a tiéd?

– Ahogy vesszük – dadogom.

– Ez mégis mit jelent? – húzza össze szemöldökét, tekintete elkomorul.

– A... a húgom, én nevelem – suttogom, még mindig tekintetébe mélyedve.

– Az más!

– Igen, más – és nemcsak a hangom roggyan meg, hanem a térdem is.