Gyilkos szerelem

1. fejezet

Sosem szerettem a halloweent. Iskolás korom óta szinte rühellem. Az a fajta lány vagyok aki könnyen meg tud ijedni egy egyszerű macskától is aki hirtelen előbukkan a semmiből és átszalad az úton. A barátaim pedig ezt jókedvűen ki is használták. Jó móka lehet azoknak akik ezt szeretik. Én viszont nem tartoztam közéjük. Jobban érdekelt a karácsony szelleme, mint a halottak. És nekem ez tök logikus is volt. Egy darabig. 

— Hová megyünk halloweenkor? — kérdezte Matthew miközben lassan sétáltunk haza a moziból.

— Azt nem tudom te hova fogsz menni, de azt tudom, hogy én biztos ki nem teszem a lábam a házból. - néztem rá felvont szemöldökkel. — Inkább csak megnézek egy romantikus komédiát, miközben magamra zárom a lakás összes ajtaját, és senkinek sem nyitok ajtót. — hadartam. 

— Ugyan Sky. Nem vagy már kisgyerek. Jó buli lesz. — nézett le rám, miközben megfogta a kezem. 

— Mintha nem mondtam volna már neked vagy 1 milliószor, hogy utálom a halloweent. — dünnyögtem. Nem hittem a fülemnek. 5 éve vagyunk együtt, és még mindig nem hiszi el amit mondok. És ez addig fog így menni, amíg nem történik valami szörnyűség. 

— Jólvan. Ne hisztizz. — tárta szét karjait védekezően. — Csak egyszerűen nem tudom elképzelni, mi lehet olyan szörnyű a halloweenban. 

— Én pedig nem tudom elképzelni, miért kell állandóan rákontráznod, akármit is mondok. — el engedtem a kezét és zsebre dugtam a kezem. Október volt, de én még akkor is megfagytam. Az ilyen időszakban jobban szeretek elidőzni egy takaró alatt filmezés közben, minthogy esős és ködös este bandukoljak hazafelé, csak azért mert Matthewnak nem elég az otthoni síkképernyős plazma TV. 

— Most mi a faszt hisztizel? Csak kérdeztem valamit. — állt meg majd kérdőn széttárta karjait miközben felvont szemöldökkel nézett rám. 

— Ja, egy kérdés volt, utána meg egy rakás kritizálás. — indultam meg rá sem nézve. 

— Én csak kérdeztem valamit. Nem tudom ebben mi a kritika de mindegy. — jött utánam szapora lépésekkel. 

— Hagyjuk. — jelentettem ki, majd befordultam az utca sarkon a házam felé. 

— Tudod mit? Nem is tépelődöm ezen. Nem tudom mi bajod van, de mostanában állandóan ezt csinálod. Akármit mondok, vagy teszek te inkább lehúzol, minthogy normális választ adj. — köpködte szavait dühösen mire én megálltam és ránéztem. 

— Egyszerűen már torkig vagyok azzal, hogy állandóan kritizálsz és bosszantasz. Skylar ne tedd ezt, Skylar ne tedd azt, Skylar ne menj ide, Skylar ne menj oda. Szinte levegőt sem kapok tőled, mert állandóan követsz akárhova is megyek. Azt javaslom tartsunk egy kis szünetet még mielőtt megfulladok tőled. — néztem mélyen, komoly tekintettel mogyoróbarna szemeibe. 

— És ezt csak így? 5 évig semmi bajod nem volt, most meg hirtelen mindent leszarsz? Biztos van valakid. De tudod mit? Nem érdekel. — bökdöste meg a vállam mutatóujjával. — Majd ha el tudod dönteni mit akarsz, akkor szólj. — jelentette ki majd hátat fordított és ott hagyott. 

Egy ideig néztem utána, és azt vettem észre magamon, hogy egyáltalán nem érdekel. Üres és hideg tekintettel néztem ahogyan távolodik tőlem. Pedig nem ezt kellett volna éreznem. Legutoljára, amikor én hagytam ott őt ugyan ebben a helyzetben, ő úgy nézett utánam mint egy kutya akit ki raktak egy kocsiból az út szélén és ott hagyták. Egy olyan kutyát aki kiskutya éveit a gazdája mellett élte le, és felnőt korára, otthagyták az út mellett, egy nyakörvvel a nyakában. Hátrahagyva a szeretetet, a törődést, a köteléket és a boldog éveket. Valószínű nekem is így kellett volna éreznem abban a pillanatban. De nem tudtam. Többre vágytam mint egy egyszerű mozizás vagy egy egyszerű vacsora, vagy az unalmas, esti csendben ücsörgés. Többre vágytam amit tőle nem kaptam meg, viszont nem is tudtam, hogy hol keressem.