even a fool knows | hyunchan

h é t

Hyunjin nem tud, s nem is nagyon akar elnézni.

A könyvtár légköre kifejezetten nyugtatóan hat, kevesen vannak, előtte Chan ül a már megszokott eldugott asztalnál – melyet Hyunjin kezdetben annyira átkozott, s melyet azóta sajátjuknak tekint –, egy projekten dolgoznak kellemes csendben, a szőke viszont legalább öt perce le sem tekintett táblagépére.

Chan arcát tanulmányozza; puhának tűnő enyhén göndörödő haját, apró árnyékot vető szempilláit, nagyobbacska orrát és az azon éppen látszódó szeplőcskéket, kicsit kiszáradt, rózsaszín és telt ajkait – meglepődik, milyen könnyen elismeri magának, hogy a fiú igézően szép.

Tekintetével követi, ahogy a fiú olvas, ahogy ajkai elnyílnak, mikor elmélyed gondolatai között, és bár Hyunjin tudja, hogy a saját részével kellene foglalkoznia, nem tud koncentrálni; az agya egy távoli szegmensében Chan sétálgat. A fiú, aki életet visz minden helyiségbe, melybe belép.

– Van valami az arcomon?

Chan mint mindig, egyenesen Hyunjin szemébe néz, aki ha nem lepődne meg hirtelen, a barna hajú tekintetében egy labirintusra találna.

Valamit mormog az orra alatt válaszként, elnéz, az előtte ülő nevetését hallva viszont majdnem megengedi magának a mosolygást – majdnem.

– Fáradt vagy? – kérdezi tőle gyengéd hangnemén a fiú egy pillanat csend után, gödröcskéit vígan mutogatva, mintha tudná, hogy valamit felmelegít a látvány a szőke szívében.

– Kicsit – biccent aprót Hyunjin.

– Hagyjuk abba mára? – ajánlja fel Chan az előtte lévő könyvet azonnal becsukva.

– Dehogy, még sok van hátra – rázza a fejét mosolyogva.

– Csinálhatjuk máskor is.

– Rendben vagyok – biztosítja kuncogva a fiút.

– Oké, el ne mozdulj – parancsol rá, ahogy hirtelen felpattan helyéről. A szőke éppen szóra nyitná száját, leginkább amiatt, hogy megkérdezze, hova készül, de a fiú a telefonját kezébe kapva másodpercek alatt eltűnik szeme elől.

Egy pillanatig a lehetőségeit mérlegeli, tudja, hogy felhívhatja, de végül úgy dönt, megvárja, hisz előbb vagy utóbb úgyis vissza kell jönnie cuccaiért – na meg a szőkéért is.

Amire nem számít viszont, hogy míg ő próbálja magára erőltetni a projektet és az azzal való haladást, egy random pillanatban meghallja a könyvtár ajtajának szokatlan és hangos kicsapódását, a következő pillanatban pedig egy kifulladt Chan áll előtte egy kávéval a kezében.

Mellkasa hevesen emelkedik fel és le, orrát ismét kicsípte a hideg, és bár láthatóan is lerohant egy fél maratont, hatalmas mosolyát nem hagyta el út közben; Hyunjin arca elé tartja az innivalót.

– Nekem hoztad? – kérdezi halkan, erősen küzdve arcizmaival, nehogy bármilyen érzelmet mutassanak.

– Nem, azért nyújtom feléd – néz Hyunjin szemébe szórakozottan.

– Köszönöm – motyogja, ahogy átveszi, és bár ujjbegye hozzáér a fiúéhoz, igyekszik úgy tenni, mintha nem vette volna észre; belekortyol a kávéba. Nyelvét azonnal a megszokott íz öleli körbe, melyre muszáj felhümmögnie. – Honnan tudtad?

Hyunjin kérdőn néz fel a barna hajúra, aki azóta is csak az arcát fürkészi.

– Tudod, hogy hányszor kidobtam már a kávés poharad? – kérdezi vigyorogva, ahogy visszaül helyére. – Mindig rá volt írva a rendelésed.