even a fool knows | hyunchan

n y o l c

Hogy Hyunjin hogyan is kerül mindig ilyen szituációkba, azt kutatni kellene.

Lassan realizálva környezetét és teste helyzetét igyekszik nem megvakulni; csukva tartja szemét, ahogy minden másodperccel egyre jobban tisztába kerül azzal, hogy mi is történt – képes volt elaludni dupla angolon. Mentségére szóljon, hogy rengeteget kellett tanulnia előző nap és a reggeli kávéja is kimaradt napjából.

Feje valamilyen úton módon egy kemény, mégis kényelmes és tökéletes pozícióban tartott vállon pihen, melyről tudja, hogy nem tartozhat máshoz, csak projekt partneréhez. A fiú combja is az övéhez simul, az illata kellemes és friss, s bár kicsit még mindig hangosan lélegzik, megnyugtató annak egyenletessége.

A szokatlan csend a következő dolog, melyet észrevesz, ami kicsit talán meg is ijeszti, ennek ellenére viszont szépen lassan, ráérősen nyitja ki szemét és engedi be a fényt először, majd az elé táruló diákok hátának látványát, akik hangtalanul dolgoznak. Picit oldalra vezetve tekintetét veszi észre a padjukon heverő két lapot, a felettük dolgozó eres kezet, mely egyik papírról a másikra ugrálva tölti ki sorra az azokra nyomtatott feladatokat, tovább haladva pedig Chan állával találja szembe magát – a levegő egy pillanatra elakad torkán, szíve pedig kettőt dobban egy másodperc alatt a hirtelen közelség végett.

– Csak nem felébredtél? – suttogja maga elé a fiú, akinek vagy Hyunjin egyenetlen légzése, vagy gyorsuló szívverése tűnt fel; a szőke saját magát is és Chant is fejbe akarja vágni.

Nem válaszol neki, a lapokat szuggerálja – az egyikre Chan saját nevét írta közel tökéletes kézírásával, a másikra pedig a szőkéjét, a feladatokat pedig mindkettőjüknek már majdnem teljesen megoldotta.

– Kényelmetlen a vállad – suttogja vissza végül amolyan Hyunjin féle köszönetképpen, s hogy nyomatékosítsa szavait kicsit fészkelődik is, egészen addig, míg egy még jobb pozíciót nem talál magának.

Fejbúbja a barna hajú fiú nyakához ér – Chan felkuncog.

– Annyira nem lehetett kényelmetlen, ha végig tudtad szunyókálni rajta az egész órát – piszkálódik; hangja mosolyától csilingel.

– Még nincs vége – dünnyögi Hyunjin ellenkezően.

– Egy perc van hátra.

– Vagyis még nincs vége – helyesel a szőke bár álmoskás, de annál győzelemittasabb vigyorával.

– Hihetetlen vagy – reagál Chan nevetve. – Egyébként...

– Egyébként? – kérdez vissza szemöldökét feljebb emelve s egy ásítást elnyomva, ahogy felemelkedik a fiú válláról – Chan arcára és gyengéd mosolyára azonnal rálátása nyílik.

– Két hét múlva a nagy összegyakorlást mi lenne, ha nálam csinálnánk meg? Sokkal kényelmesebb lenne, mint a könyvtárban suttogva – javasolja a fiú. Hyunjin tekintetét fogva tartva vár a válaszra, aki nem sokat gondolkodik.

– Oké.

– Ideje volt már – bólogat vigyorogva Hyunjin. Seungmin kanapéján a lehető legjobban elterülve, lábát Jisung, fejét pedig Felix ölében pihentetve hallgatta végig a többiekkel együtt, ahogy fülig vörösben úszó barátjuk a nappaliban körbe-körbe járkálva arról számolt be nekik hevesen, hogy Changbin és ő összejöttek – a háttérben pedig valami régi sorozat megy.

– Ez a szenvedés, amit ti letoltatok itt – ingatja fejét mosolyogva Felix.

– Így, hogy az én drámámnak vége lett, teljes figyelmet fordíthatunk a tiédre – szólal meg Seungmin boldogságtól csöpögő hangján, végre helyet foglalva.