even a fool knows | hyunchan

h á r o m

Hyunjin két percen belül fel fog robbanni.

Nem segít a helyzeten, hogy a könyvtárban nem tud hangosan szitkozódni, hacsak nem akarja, hogy kirakják a szűrét. Az sem feltétlen kellemes, hogy minden egyes alkalommal, amikor mégis kicsúszik egy-egy bassza meg és kurva eget ajkai közül, halk nevetés hallatszódik hatvan centire tőle – Chan által. Próbálja nem elismerni a jelenlétét és a tényt, hogy a szerencsétlenségén milyen jól szórakozik a fiú, bár ez meglehetősen nagy erőfeszítésébe kerül.

Táblagépe helyett laptopját hozta magával, viszont lehetett volna annyi esze, hogy tegyen be hozzá egy egeret is – de még ha csak ennyi lenne a problémája. Legalább tíz perce próbálkozik egy ábra beszúrásával, melyet nem akar elengedni. Eldöntötte, hogy az előadás alatt meg kell mutatnia, beillesztésével viszont az egész diája eldeformálódik. Hyunjin nem hülye, ért ezekhez legalább annyira, hogy elég látványosra képes legyen megtervezni egy prezentációt, ezért sem érti, miért van ellene most minden.

– Mivel szenvedsz? – hangzik el a kérdés suttogva két nagyobb, Hyunjin felől érkező sóhajtás után.

A szőke felemeli fejét, hogy tekintetét az előtte ülőre szegezhesse, aki szokásos – kedves –, mosolyával és pillantásával várja a választ, melyet Hyunjin elsőnek nem szándékozik neki megadni. Még két perc szenvedés és erőlködés után adja meg magát; hátradőlve székében kezdi el a barna hajút egészen addig szuggerálni, amíg az ismét fel nem néz rá, mely nem telik sok időbe; Chan szeme incselkedően csillog vissza rá.

– Elsőnek is, ne nézz így – kezd bele mormogva Hyunjin. – Másodszor pedig, valamiért nem sikerül ez a szar – bök a gépén megnyitott alkalmazásra, melyet Chan nyilván nem láthat.

– Szabad? – teszi fel a kérdést, miközben kezét Hyunjin laptopjához közel emeli, egyértelműen jelezve, hogy mihez kér engedélyt.

A válasz ideálisan a persze lenne – na, de nem Hyunjiné.

– Nem – rázza meg a fejét. – Mi van, ha kitörlöd az egészet?

A piszkálódó kérdés hallatán Chan szemöldöke megemelkedik, s egy féloldalas mosollyal küld Hyunjin felé egy hitetlenkedő pillantást, a választ viszont tiszteletben tartja és nem fordítja maga felé a gépet – még úgy sem, hogy tisztában van vele, hogy a szőke hagyná neki, annak ellenére is, hogy az ellenkezőjét állítja. Helyette feláll, s másodpercek alatt Hyunjin mellett terem, aki a váratlan mozdulatsortól lefagyva csak bámulja a fiú alakját.

Chan kicsit lejjebb görnyedve, a szőke laptopját éppen csak pár fokkal maga felé fordítva – hogy Hyunjin szemmel tarthassa – veszi szemügyre a problémát; ajka azt a halvány, majdhogynem aranyos mosolyt viseli.

Hyunjin a képernyő helyett Chan arcvonásait kezdi el fürkészi tudat alatt nagyra nyílt szemmel – így féloldalasan tökéletes rálátást kap közel hibátlan bőrére, szemének vágására, s nem túl hosszú, pihe szempilláira –, mikor viszont észreveszi magát, megrázza fejét és gyorsan gépére kapja tekintetét, melyen a barna hajú éppen úgy próbálja beszúrni a képet, ahogyan ő is tette, s neki is elmozdul az egész.

– Mondtam, hogy szar – sóhajt Hyunjin fáradtan, ahogy hátraveti kobakját. Egy lépésre van a határaitól, stresszes, s mást sem akar, mint két takaróval maga körül ágyba zuhanni.

– Hé – szólal meg Chan az eddig Hyunjin által hallott leggyengédebb hangszínén –, nézd.

A szőke tekintetét lassan vezeti ismét Chan arcára, hogy arckifejezését felmérhesse. Amivel szembetalálja magát, az az átkozott mosoly, mely úgy tűnik, tényleg a fiú személyiségének része. Miután a barna hajú látja, hogy Hyunjin figyelmét elnyerte magának, a képernyőre bök, s visszafordul, melyben a szőke is követi – pár másodperc fáziskéséssel.