even a fool knows | hyunchan

k e t t ő

Lehet a csütörtök mégsem volt olyan jó ötlet.

Nem sokszor fordul elő, Hyunjin viszont az első ébresztőjét nemes egyszerűséggel kinyomta. Az öt percre rá visító második is erre a sorsra jutott, majd csak a harmadikra eszmélt fel, fél lábban már amúgy is elkésve. Motiváció és erő sem volt benne annyi, hogy siessen, ezért csak halál nyugodtsággal csinálta végig a reggeli rutinját, nem foglalkozva azzal, hogy miközben a gubancokat fésülte szét hajában, az irodalom tanár már minden bizonnyal megkezdte az óráját. Végül valóban be lett írva későnek, magyarázkodni pedig úgy döntött, meg sem próbál.

Ha ez nem lenne elég indok arra, hogy miért lett volna bármelyik másik nap jobb; otthon hagyta a matekfelszerelését, melyet a tanár belépésének pillanatában vett észre. Bármelyik másik pedagógus csak egy legyintéssel letudta volna – feltéve, hogy egyáltalán észreveszik –, ez viszont öt perces szentbeszédbe kezdett arról, hogy a mai fiatalok – Hyunjin –, mennyire felelőtlenek, miután idegesítő körbe-körbe járkálása közben feltűnt neki a dolog – külön kihangsúlyozta, mekkora csalódottsággal töltötte őt ez el. Hyunjin majdnem az arcába vigyorgott.

Végül úgy döntött, ezért is okolhatja Chant, hisz ő választotta ezt a napot; egy újabb indok, amiért unszimpatikusnak találhatja.

Barátai az utolsó órájuk után leheltek egy kis életet sóhajtgató lényébe. Csak ennek köszönheti, hogy jelenleg szokásos kávéjával a kezében még tanulmányait fel nem adva nyomja le a könyvtár kilincsét. Kicsit erőteljesebb, mint kellene, ezt viszont csak fél másodperccel azután veszi észre, hogy a helyiségbe belépve sok kicsi szempár küldi el őt a kurva anyjába – fejben magát szidva, elnézést kérve meghajol.

Gyorsan végigvezeti tekintetét a jelenlévőkön projekt partnere után kutatva, akit természetesen nem talál meg – nehogy bármi is sikerüljön neki a mai napon –, ezért megindul hátrafelé.

Csend van, lépései – bal-jobb, bal-jobb – még saját magának is zavaróak. Bár megesküdött, hogy megpróbál pozitív lenni, hangosabban fújtat, mint az elnézhető lenne; ismételten lenéző pillantásokat kap.

Három másodpercet ad önmagának, hogy kiszúrja Chant, és a fiúnak, hogy felfedje rejtekhelyét, leteltével pedig egyszerűen, feladva az egészet fordít hátat. A folyamat közben viszont tekintete megragad egy sápadt, hófehér karon, s annak ismerős mozdulatán.

Bang Chan.

Hyunjin az utolsó pillanatig fontolgatja a megfutamodást; olyan könnyű lenne azt mondani, hogy itt volt, nem találta Chant, azt hitte fel lett ültetve, ezért végül hazament. Addig-addig mérlegel, hogy lába önálló életre kel és megindul a fiú felé.

– Bang – hívja fel magára a figyelmet a szőke másodperceken belül, amint hangosan suttogó távolságba kerül. Chan a nevének hallatára azonnal felnéz.

– Szia, Hyunjin – villant egy halvány, majdnem aranyos mosolyt, miközben az előtte lévő üres székre bök fejével. – Ülj csak le.

Hyunjin nem vitatkozik, egyszerűen leteszi a fenekét; minél hamarabb elkezdik, annál hamarabb vége.

– Szóval, mint tudod, a téma a pénz szerepe régen és ma – vág egyből a közepébe Chan, miután látja, hogy Hyunjin kényelmesen elhelyezkedett. A körítés hiánya meglepné, ha nem tudná a közös angolórákról, hogy Chan mekkora perfekcionista.