Szellemesdi

Prológus

Mit jelent igazán élni? Ezt a kérdést valószínűleg már mindenki feltette magának. Mért élünk egyáltalán, mi az élet célja? Ezekre a kérdésekre nincsen megfelelő válasz. Vannak, akik szerint az élet értelme, hogy élvezzük, mások szerint a család, megint mások szerint a szerelem. Őszintén, szerintem egyik sem. Az én elméletem szerint csak azért élünk, hogy meghaljunk. A halál a legnagyobb kihívás az életben, mindenki fél tőle, még ha nem is konkrétan attól, hogy ő, meghal, hanem a következményektől. Én is ilyen voltam. Igen, csak voltam. Meghaltam, úgy két éve. Most biztos elgondolkodtál hogyan haltam meg, de ha nem érdekel igazán az sem baj. Azért elmesélem hátha valaki mégis kíváncsi arra hogyan haltam meg. Ne gondoljatok semmi extrémre nem lőttek le, nem is lettem öngyilkos, nem drogoztak be valami random emberek. A válasz ennél sokkal egyszerűbb. Vakbélgyulladásom volt, a műtétem közben derült ki, hogy nem bírom az altatást és rosszul reagált rá a testem. Az orvosok nem tudtak elég gyorsan cselekedni. Ennyi, mondtam, semmi filmes halál.

Utána napokig tengődtem a kórházban, féltem meglátogatni a családom, féltem attól, hogy megviselte őket. Sok minden más dologtól is féltem még akkoriban. Például a többi szellemtől vagy az emberektől, hogy valaki meglát. A legjobban a párom reakciójától féltem.

Miután elhagytam a kórházat egyenesen haza mentem a szüleim házába. Amikor bementem az ajtón meghallottam, a csörömpölést a konyhából, és a tévét a nappaliban. Lassan besétáltam a konyhába. Anyukámat találtam ott teljesen feketébe öltözve. Ránéztem a falon lógó kutyás naptárra. November 9. be volt karikázva, és a kis négyzetbe bele volt írva „Marci temetés".

Dermedten álltam a konyha küszöbén. Teljesen leblokkoltam, ez a két szó villogott az agyamban hatalmas piros betűkkel. Hányadika van? Ugye nem maradtam le róla? Az ciki ha lemaradok a saját temetésemről?

-Anya mikor indulunk? – kérdezte fáradt hangon a nővérem. Olyan régen hallottam már a hangját, eddig nem is tűnt fel mennyire hiányzott. Ismeritek a mondást, semmi sem hiányzik addig míg el nem veszítjük.

-Mindjárt szívem, még gyorsan le törlöm a konyha pultot. – szólt anyám egy számomra ismeretlenül élettelen hangon. Összeszorult a mellkesom hangja hallatán, nem voltam felkészülve erre. Miután végzett a pultnál lassan megfordult. Mellkasom mellé még a torkom is össze szorult, a könnyeim már patakokban folytak volna,...ha élnék...A szemei alatt sötét karikák húzódtak, a karikák mellé mély szomorúság és fájdalom társult. Lépteiből hiányzott a megszokott vidámság, az energia.

-Apa most hívott mindjárt itt lesz értünk. – szólt halkan Alice. Anya halkan sóhajtott, halvány könnyek csillogtak a szemében, miközben keresztül lépett rajtam. Ekkor tudatosult bennem, hogy soha nem érinthetem meg, soha nem fog már rám nézni, soha nem beszélhetek vele. Szellemnek lenni még a halálnál is rosszabb. Az ajtó csapódására eszméltem fel. A ház hirtelen lett üres, olyan üres, mint amilyen én is vagyok. Most mit csináljak? Menjek a temetőbe a családommal?

-MIT KÉNE MOST TENNEM?! – kiáltottam, de senki sem válaszolt. Persze ki is válaszolt volna egy szellemnek?

Végül összeszedtem magam és elmentem a temetőbe. Képzelhetitek milyen szörnyen őrjítő volt végig nézni a saját temetésem, abban a tudatban, hogy a számomra legfontosabb ember el sem jött. A párom, akitől elbúcsúzni se tudtam. Érdekeltem én egyáltalán? Pár tíz sírkővel arrébb is temettek valakit. Csak két-három ember lehetett ott. Azért ez is szomorú...

Tehát így kezdődtek meg szellemes kalandjaim. Mához két évre még az is kiderült, hogy a párom (akit nem kívánok nevén szólítani) már vagy egy éve csalt engem. Hát nem csodálatos? Mikor végre rászántam magam a meglátogatására nem egészen arra számítottama, hogy azt látom majd, hogy éppen egy másik srácot dönget... Szörnyű érzés volt. Tehetetlen voltam. Mért ilyen nehéz halottnak lenni? Miden filmben azt mondják ilyenkor találod meg a békét. Sajnálom, ha most egy kisebb traumát okoztam, de halottnak lenni a legnehezebb dolog a világon. Nem mesélek többet a múltról mert elég unalmas. A minden napjaim egyhangúan, szürkén teltek ezek után.