Szellemesdi

Tökfaragás és Ölelés

November 1.

Szerintem egy fél órával korábban jöttem, mint kellett volna, de már nem bírtam egyhelyben ülni. Egy közeli kávézóban töltöttem a napom, kávét is ittam. Vannak kávézók, boltok, hotelek és még sok egyéb ezekhez hasonló helyek, ahol van kifejezetten szellemeknek kiszolgálás, és ezért nem kell fizetnünk sem, amúgy se tudnánk. Nekünk tulajdon képen elég megfogni egy adott tárgyat és elveszünk egyet, de az eredeti tárgy ott marad a mi kezünkben csak egy másolat lesz belőle. Hát nem király? Szerintem ez nagyon menő dolog.

-Szia! - a hang irányába kaptam a fejem, abban a pillanatban elmosolyodtam, ahogy megláttam.

-Szia! - köszöntem én is, még mindig azzal a bárgyú mosollyal.

-Korábban jöttél. - mondta lágyan, közben zsebre vágta kezeit.

-Már nem tudtam mit csinálni és amúgy is szeretek itt lenni. - azt mégse mondhattam, hogy már nem tudtam egyhelyben ülni annyira izgatott voltam.

-Akkor mehetünk?

-Hová? - kérdeztem, meglepetten, teljesen váratlanul ért ez a kérdés. - Te terveztél valami programot?

-Persze! - vágta rá egyből - Na, akkor készen állsz. - villantotta meg azt a bizonyos féloldalas mosolyt.

-Azt nem tudom, hogy készen állok -e, de igen, mehetünk. - mosolyodtam el én is. Lassan megfordult, és elindult abba az irányba, amelyből jött. Hátra nézett a válla felett és intett a fejével az irányába, gyorsan felzárkóztam mellé, majd egy ideig csendben sétáltunk egymás mellett.

Ötletem sem volt mit tervelhetett ki, alig ismerjük egymást, de nekem már most hiányozna, ha most úgy döntene még sem akar az életemben lenni. A csend közöttünk nem volt kínos, inkább olyan csend volt, amikor egyik fél se tudja mit is lehetne felhozni beszédtéma ként, ami nem túl sablonos, de nem is furcsa. Ezt a kis időt kihasználtam arra, hogy alaposan végig mérjem. Ma is egy sok zsebes bő nadrágot viselt fekete színben, de most egy egyszerű kék póló vett mellé a kapucnis farmer dzsekijével. El kell ismernem nagyon jól ált neki. Rajtam kedvenc fekete púlóverem, szél dzsekim és kék farmerem volt.

-Szeretsz tököt faragni? - kérdezte hirtelen.

-Igen, tököt faragni jó dolog... - emlékek százai árasztották el elmémet, gyorsan megráztam a fejem. Mintha ez segítene megszabadulni tőlük.

-Minden oké? - kérdezte lepillantva rám.

-ahm... persze, csak emlékek. - hebegtem, közben tarkómra csúsztattam a kezem.

-Ha jól érzem ez olyan téma amire jobb, ha nem most kérdezek rá, igaz? - kérdezte halkan, keze elhaladt az enyém mellett, ismerős elektromos bizsergés futott végig testemen. Ő is megborzongott pont, mint legutóbb.

-Ja, mondhatjuk ezt. - suttogtam, közben le se mertem venni a szemem a pontról, ahol kezeink majd nem találkoztak.

-Megérkeztünk! - kiáltotta vidáman és kitárta előttem a községház ajtaját. Oh, istenem, hogy én mennyit jártam ide a szüleimmel, de most még is mosolyogva léptem be. Nem lehetek szomorú mikor valaki, ilyen szuper programmal készült nekem. Pár ember az ajtó felé nézett, bizonyára furcsának találták, hogy az ajtó csak úgy magától kinyílt. A helyükben én is érdekesnek véltem volna.

-Ülj le hátul mindjárt megyek. - mondta Balázs, egy kedves mosoly játszott ajkain. Bólintva vissza mosolyogtam. Az embereket és tökeiket kerülgetve lavíroztam a szoba egyik csendes sarkába. A családommal is mindig ide ültünk. Miután levettem a kabátom körbe néztem Balázs után kutatva. Mikor megtaláltam épp az egyik tököt vette fel egy kis gyerekes család elől. Nyilván az ő tökük ott maradt csak a mi idő síkunkban mozdult el. Vajon én is így néztem ki mikor gyerekként a családommal jöttünk?