Irina szemszögéből
A legpozitívabb tulajdonság, hogy számomra a pontosságnál nincs fontosabb. Mondhatnám, hogy édesanyámtól örököltem, de ezt a tényt biztosan nem tudom megállapítani, hiszen édesapám állítása alapján anya 3 éves koromban meghalt. Egy hároméves memóriája annyira picike, főleg azokat az emlékeket megtartani addig az időpontig, míg valamit fel bír belőlük dolgozni lehetetlen dolog.
Így szinte semmi emlékem nincs anyukámról, apát sokszor kérdeztem róla, de nem mesélt róla. Pedig minden gyermekben, aki valamilyen módon elveszíti az egyik szülőjét ég a vágy, hogy valamit tudjon róla, hogy ki volt, milyen volt, milyen szeme volt.
A mai nap egy nagyon fontos tárgyaláson lesz egy újabb kiadóval. Néha ezek a napok a legnehezebbek, manapság a kiadók szeretnének hatalmas pénzeket kaszálni egyes szerzők műveivel, aztán, az eredeti szerzőnek valamicske pénzt fizetnek. De én nem vagyok hajlandó bármi áron odaadni valakinek, azt a művet olcsó pénzért, amivel hónapokat - éveket töltöttem, hogy tökéletesen adjam a világ tudtára. Lehet nem a legnemesebb tulajdonságom ez, de büszke vagyok arra, hogy ezáltal a többi író, sem hajlandó beletörődni ebbe a dologba.
Mivel a pontosság a fő erények, így mindig hamarabb elindulok az adott helyszínre, szeretek én várni a másikra. Olyankor mindig sétálok, és az esetek többségében még jól is jön, mert ihletet merítek az adott helyből vagy egy éppen ott lezajló eseményből.
Ma szintén elindultam hamarabb, egész végig nyugodt forgalom közepette haladtam, amikor egyszer a szembe sávból hatalmas erővel nekem jött egy autó. A reflexeim 100%-os állapotban vannak, de vannak azok az élethelyzetek, ahol bármit teszünk, már semmi nem segít. Ez a helyzet pontosan ilyen volt. Annak ellenére, hogy próbáltam elkerülni a balesetet, semmit sem tehettem.
Percekig, csak ültem ott. Nem tudtam, hogy hol vagyok, egyáltalán élek - e még. Vagy, hogy mozoghatok-e, kiszálljak vagy valami, semmit sem tudtam. Csak azt tudtam, hogy nekem nem itt kellene lennem.
Valószínűleg nem voltam minden percben tudatában a tetteimnek, hiszen, azt is csak, akkor vettem észre, hogy ki szálltam, amikor elkezdtem szédülni. Próbáltam a motorháztetőt segítségül hívni, de az ájulás rohadt egy kitalált dolog, ha jön akkor visz, mint az infarktus.
Nem tudom mennyi ideig voltam eszméletlen, mert amikor magamhoz tértem, egy mentőben voltam.
- Hova visznek? -kérdeztem aggódva.
A bácsi, aki az apám lehetne, egy rádiós mikrofont tartott a kezébe, és amikor észlelte, hogy magamhoz tértem, leadta a jelet, „Magához tért a beteg!".
- Agyrázkódás gyanújával kórházba szállítjuk, kisasszony! - mondta mosolyogva
Mi, az lehetetlen? Ez a dolog, így nagyon nem jó. Nagyon nem haladnak jó irányba a dolgok, nekem rohadtul nem kellene itt lennem.
-Ki tudták szabadítani a táskám? Benne volt a telefonom, és telefonálnom kellene! - mondtam aggódva.
A bácsi elmosolyodott, majd a feje fölött lévő akasztóra mutatott, ahol a táskám lógott.
- Nyugalom kisasszony! A világ megvárja, most az egészsége legyen rendben! - mondta a karomra téve a kezét.
-Nekem egy fontos tárgyaláson kellene lennem! - mondtam a mentő ajtó hátsó üvegeit nézve.
-Pontosan tudom, kisasszony! Olvasom a műveit! - „mondta büszkén.
A kórházba vezető út, olyan hamar véget ért, mint amikor a vérvételen becsukott szemmel ülsz, és próbálsz minél kevesebb fájdalmat megérezni, mert alapjáraton tűfóbiád van.
Miután megvitattuk a bácsival a mentőben, hogy kivagyok. Úgy bánt velem, mintha egy angyal feküdne előtte az ágyon.
Mikor megérkeztünk a kórházba, előre szólt a sofőrnek:,, „Hátulról visszük be a kisasszonyt!"
Majd visszafordult felém, és mosolyogva a következőt súgta: „Elől temérdek ember lehet, újságíró, fotós!"-mondta kacsintva.
Napokon keresztül, csak az engem ellátó orvossal találkoztam senkit nem engedtek be. Mi ez valami börtön? Remélem Sasha hamarosan betoppan, és az állapotomra tekintettel jó hírekkel szolgál.
A legrosszabb az egész dologban, hogy az ember ágyhoz kötve, egy óra nélküli teremben elveszíti az időérzékét. Így megmondani sem tudom hány nap múlva végre megjelent Sasha a szobában.
- Ki kell szabadítanod innen! - mondtam neki fenyegető szemekkel.
- Két nap múlva hazaengednek!
- Szólj az orvosnak, hogy teljes mértékben jól vagyok! Írja meg a szükséges papírokat, és engedjen haza. Kifogunk csúszni a határidőkből.
- Pihenned kell most Irina! Hónapok óta robotolsz, pár nap pihenés kijár neked. - mondta Sasha mosolyogva, és tudtam, hogy 100%-ban igaza van, de egy fontos projekt közepén nem lassíthatok le.
- Van valami jó hír kint a világban? - kérdeztem az ablak felé nézve.
- Az amerikai kiadó akivel a baleseted napján tárgyaltál volna, a baleseted híre után felhívtak, és hajlandók a gyógyulásod után, egy új időpontban tárgyalni.
- Szuper! Bíztam benne, hogy nem riadnak el!
- A könyvásárlási statisztikád az egekben, három új kiadó tett ajánlatot, kinyomtatva az iroda asztalodon találod.
-Köszönök mindent Sasha.
Sasha nélkül, ilyen helyzetekben valószínűleg meg lennék lőve. Az első perctől kezdve, mióta ez a buli beindult mellettem van. Ő tudott először a Krisztián esetről, és sok média fogást ő tusolt el.
Sasha nekem olyan, mint egy halásznak az aranyhal.
A legbiztosabb dolog, az volt a számomra, hogy bár apám nem tett látogatást, de biztos nem fogja szó nélkül hagyni, hogy ebben a szakmában testőr nélkül járok-kelek, bevallom Krisztián után sokszor indultam el félve, de egy erős nő vagyok és megtudom magam védeni.
Sziasztok!
Íme ez lenne a kicsiny történetem első része!
Remélem tetszik!! Kérlek jelezzétek felém a véleményeteket!!
By:babocaa
ESTÁS LEYENDO
A Védelmező
RomanceIrina Grekova: Andrej Grekova lánya!! A milliárdos üzletember lánya!! Irina írói pályája révén nagy vagyonnal rendelkezik, éppúgy mint az apja. Irinát azonban cseppet sem érdekli a pénz, ahogy a férfiak sem. Egy végzetes autóbaleset után, az apja me...
