1. fejezet - 1. rész

154 8 1
                                    

Farkas jár az erdőmben. Érzem a csontjaimban, bizsereg tőle a bőröm. Kipillantok a szobám magas, fakeretes ablakán. Innen, fentről belátom a sárgába és vörösbe öltözött fák közt kanyargó utat. Üres. Megkönnyebbülten felsóhajtok.

Hiába tudom, hogy a nagymamám a fejemet veszi, ha rájön, lehámozom magamról az elegáns kosztümöt, és felhúzom az elnyűtt, sötétzöld nadrágot, az ősrégi pólót meg a puha, cserzett barna kabátot. Második bőrrétegként tapadnak a testemre, oldják kissé a gyomromat görcsbe rándító feszültséget. A pisztoly tokját az oldalamra erősítem, a kését hátra, hogy szükség esetén bármelyikhez könnyen hozzáférjek.

A telefonomat szándékosan a szobámban hagyom, zajtalanul húzom be magam mögött a pergő festékű ajtót. Észrevétlen, kerülő úton lopózom ki. Bár nem valószínű, hogy bárki meglát – az a néhány alkalmazott, aki velünk él, most mind a kastély másik felében sürög-forog, az utolsó simításokat végzik, hogy illően fogadhassuk a küldöttséget –, óvatosan haladok a sötétbe burkolózó cselédfolyosókon.

Leosonok a szűk hátsó lépcsőn, majd az oldalsó ajtón át kisurranok a kövezett udvarra. Az élelmiszert szokták itt kirakodni, és bár mindig zárják az ajtót és a kaput, évek óta van hozzájuk kulcsom. Titokban másoltattuk Yvonne-nal, amikor elég idősek lettünk ahhoz, hogy esténként ki akarjunk szökni. Visszasírom azokat az éveket, amikor az volt a legnagyobb problémám, hogy a nagymamám nem akar elengedni egy koncertre.

Azonnal körbeölel a nedves föld, a vékony avartakaró illata, és ahogy az erdő széléhez érek, langyos szellő simít végig az arcomon. A fák a leveleiket rázzák, de ez most nem a szokásos vidám üdvözlés – riadalommal csilingelnek.

Farkas, farkas, súgják. Megugrik a pulzusom, kezem a pisztolyomra siklik.

Fától fáig lopakodom, próbálok nesztelenül haladni. Egyre messzebb és messzebb kerülök a kastélytól, de félresöpröm az elmém hátsó zugában gyökeret verő aggodalmat, miszerint nem érek vissza időben. Most egyedül a farkas számít. A vad és a vadászat. Meg kell védenem az Ezüsterdőt.

Hiába a fegyver, hiába a kés, hiányzik a puska ismerős súlya a hátamról, egy kicsit meztelennek érzem magamat nélküle. Tekintetem ide-oda cikázik, de csak a szél kergetőzik a fatörzsek közt, fel-felkavarja az avart, megtáncoltatja a színes levélkavalkádot az ágakon. Máskor élettől zeng az erdő, szarvasok futkároznak, vaddisznók csörtetnek, madárdal száll a levegőben, most viszont csend honol. A levegő rettegéstől terhes.

A fogamat csikorgatom, háborog a lelkem. Hogy merészeli betenni ide a mocskos mancsát egy farkas? Egyértelműen megmondtuk a küldöttségnek, hogy az erdő tiltott terület. Nem állnak meg, nem tesznek kitérőket, és főleg nem portyáznak farkasként a fák között.

A küldöttség. Ökölbe szorul a kezem a gondolatra, hogy idejönnek, hogy be kell engednünk őket a kastélyba. És amiért felkeresnek bennünket...

Elszorul a szívem, de félreteszem ezt a problémát, még mielőtt teljesen eluralkodik rajtam az iszonyat. Már így is kavarog a gyomrom.

Végre halk zörgés üti meg a fülemet. Menet közben, a lehető leghalkabban húzom elő a pisztolyomat. Egy széles törzsű, ősöreg tölgy mögött bújok meg, és bár nem látom a fenevadat, tudom, hogy közeledik. Érzem. Felforrósodik tőle a bőröm, a vérem lávaként folyik az ereimben. Lehunyom a szememet, ügyelek a légzésemre.

Hallom, hogy jó néhány fával odébb elhalad mellettem, különösmód óvatosak a léptei. Összevonom a szemöldökömet. Szokatlan egy farkastól, általában hangosan járják az erdőket, mintha szándékosan tudatni akarnák mindenkivel, hogy ez az ő felségterületük.

Hagyom, hogy megtegyen még két lépést. Hármat. Aztán kifordulok a fatörzs mögül, és meglendítem a karomat. A pisztoly biztosítójának kattanása fülsiketítően visszhangzik a csendben.

A farkas megdermed. Szénfekete bundája alatt megfeszülnek az izmok. Jóval nagyobb, mint amekkorára számítottam, a feje legalább a mellkasomig érhet.

– Mit keresel az erdőmben? – kérdezem hűvös dühvel.

Ezüsterdő [beleolvasó]Where stories live. Discover now