Ezüsterdő [beleolvasó]

1. fejezet - 2. rész

A lehető leglassabban megfordul, rám emeli a tekintetét. A szeme sötét aranyként fénylik a fák levelein keresztül beszűrődő foltos, késő délutáni napfényben.

El kell ismernem, hogy van benne valami különleges, mintha egyfajta durva szépséggel faragták volna. Minden egyes porcikájából erő és elegancia sugárzik.

De akkor is farkas. Egy gátlástalan alakváltó, és azt a nálam alig pár évvel idősebb fiút szolgálja, aki az elmúlt években katonásdit játszva elfoglalta a fél kontinenst. Felzúg a mágia az ereimben.

– Faelan küldött? – sziszegem.

A farkas nem reagál. Csak néz rám azzal a különös, sárgás szemével. Nem mozdul. Minden egyes izma ugrásra készen megfeszül, de nem tűnik fenyegetőnek. Inkább... De nem, a menekülés nem vall a farkasokra.

– Nem lett volna szabad idejönnöd.

Egy kicsit ostobának érzem magamat, amiért egyedül én beszélek, ez a nyomorult meg még arra sem képes, hogy visszaváltozzon emberré. Bizsereg az ujjam a ravaszon, szívesen beleeresztenék egy ezüstgolyót – vagy kettőt –, hogy kénytelen legyen ismét felvenni az emberalakját. Amíg ki nem szedné magából, nem tudna visszaváltozni farkassá.

Már épp kinyitom a számat, hogy vele is közöljem mindezt, amikor oldalra billenti a fejét. Megrezzen a füle.

Egy pillanatra sem veszem le róla a szememet, miközben próbálom kihallani azt, amire az enyémnél jóval élesebb hallásával felfigyelt. Tíz másodpercbe telik, hogy meghalljam a zúgást.

Autók közelednek. Egy egész konvoj.

– A rohadt életbe! – bukik ki belőlem, mire a farkas most a másik irányba dönti a fejét. Engem tanulmányoz.

Kivillantom a fogaimat.

– Adj hálát az istennődnek, hogy ennyivel megúszod! – Intek neki a fegyveremmel, hogy takarodjon, de nem mozdul. – Kotródj innen, különben lelőlek!

A farkas továbbra is dermedten áll. Megfeszül az állkapcsom. Ha nem megy szép szóval...

Begörbítem szabad bal kezem ujjait, majd felfelé lendítem a karomat. A vidék mágiája végigáramlik a testemen, és már érzem is a gyökerek érdes, hűvös felszínét a tenyeremben. Hangos robajlással törnek elő a földből ott, ahol a farkas áll.

Az alakváltó elugrik az utánanyúló fák elől, lassan hátrálni kezd, de továbbra sem veszi le rólam a szemét. Úgy fürkész, mintha a legkevésbé sem félne tőlem. Ostoba lehet. Vagy túlontúl vakmerő.

Állal az erdő széle felé bökök.

Indulj már! – szuggerálom.

A farkas pillantása a fegyveremre siklik, mire lassan visszacsúsztatom a tokjába. Nem eresztem el a markolatot, de úgy tűnik, a farkasnak ennyi is elég. Még egyszer a szemembe néz, pislog egyet, mintha csak búcsúzna, majd megfordul.

Amikor már elég messze jár tőlem, engedek a kísértésnek, visszapillantok a kastély felé. Innen természetesen nem látszik, eltakarja a fák sűrűje. Idegesen jár a lábam, indulnék már, de meg akarom várni, hogy a farkas tisztes távolságba kerüljön.

Csakhogy amint az emelkedő tetejére ér, megtorpan, visszafordul. Lenéz rám.

– Menj már! – kiáltom, de csak annyit érek el vele, hogy megint oldalra billenti a fejét. Hosszan meredünk egymásra. Végül felmordulok: – Rohadt dög!

Hátat fordítok neki, és otthagyom. Futólépésben indulok vissza a kastélyba. Olykor-olykor hátrapillantok. A farkas szerencsére nem jön utánam.

Az ágak, a cserjék előzékenyen elhúzódnak előlem, a szél gyengéden fúj hátulról, de hiába a sok segítség, így is borzasztóan lassú vagyok. Most nem próbálok nesztelenül lépkedni, döng a föld a lépteim alatt, verejték csorog a halántékomon.

Csak a kastélynál lassítok le, és ahogy zihálva besurranok, látom, hogy valóban megérkezett a lykon küldöttség. Fényes, fekete terepjárók sorakoznak egymás mellett az udvaron, itt-ott öltönyös férfiak állnak, nyilván őrködnek.

A cselédfolyosót elérve megint futásnak eredek. Kis híján hasra esem a lépcsőn, de csak a szobámnál lassítok le. Az ajtót belökve levegő után kapok. Valaki ül az ágyamon. Nagyot dobban a szívem az ismerős alak láttán.