Ezüsterdő [beleolvasó]

2. fejezet - 2. rész

Lycus végig engem figyel, a mosolya alapján nyilván azt várja, mikor veszítem el az önuralmamat. A térdembe markolok, a nadrágom puha anyaga összegyűrődik az ujjaim alatt, és már épp megadnám neki ezt az örömöt, amikor Rieka így szól:

– Faelan király házassági szövetséget ajánl a Grosvenor-háznak.

Megdermedek. Nem vagyok benne biztos, hogy jól értem a szavait. Elmosódnak, összecsúsznak, keserű ízzel töltik meg a számat. Hirtelen úgy érzem, jég tölti meg az ereimet.

– Szó sem lehet róla – jelenti ki a nagymamám kategorikusan.

Tudom, hogy nyitott könyvként lehet olvasni belőlem, de nem tehetek ellene semmit: elernyed a vállam, kis híján hangosan felsóhajtok.

Csakhogy a megkönnyebbülést azonnal elmossa az elmémbe tolakodó kérdés: mégis miért akar Faelan ennyire szövetséget kötni velünk? Nem mintha az elmúlt években bármikor visszariadt volna a háborúzástól.

Az Athelwulfokat szemlátomást nem lepi meg a nagymamám válasza.

– Tudom, hogy nem egyszerű ezt hallani, de az Ezüstvidék autonómiájának és érintetlenségének megőrzése érdekében azt javaslom, gondolják át őfelsége ajánlatát.

Rieka lassan, jól érthetően ejti ki a szavakat, és mintha figyelmeztetés villanna a szemében, amikor rám néz.

Ökölbe szorul a kezem az asztal alatt. Ennyi erővel nyíltan is megfenyegethettek volna bennünket. Már épp ráförmednék, amikor Lycus előhúzza a telefonját a zakója belső zsebéből, megnyit valamit, és elénk tolja a készüléket. A kijelzőn egy térkép rajzolódik ki, az Ezüstvidéket és a szomszédos Lykon Birodalom peremét ábrázolja.

– A zöld pontok a közelben állomásozó birodalmi csapatokat jelzik – szólal meg.

– Tábornagy! – sziszeg rá Rieka.

Alig hallom, teljes mértékben leköti a figyelmemet az, amit a kijelzőn látok. Szinte teljesen zöld a határvidék. Tágra nyílik a szemem, vadul lüktet a vér az ujjhegyeimben. Hát, bármi legyen is a válasz arra a kérdésre, hogy miért akar Faelan szövetséget kötni, az biztos, hogy amennyiben nemet mondunk, nem fogja türtőztetni magát. Aggodalmasan a nagymamámra pillantok, de ő továbbra is acélos tekintettel figyeli Lycust. Nem fog engedni.

Egyszerre tölt el megnyugvással és aggodalommal a gondolat. Minden egyes porcikám tiltakozik az ellen, hogy feleségül menjek Faelan királyhoz, de mi az alternatíva? Lykaia már évek óta hódító hadjáratot folytat a környező országok ellen, és eddig egytől egyig mindet bekebelezte, hiába láttuk el őket ezüsttel. A legmodernebb hadi technológiára lehet ugyanolyan modern fegyverekkel válaszolni, de amikor az egyszerű emberek farkas alakváltókkal találják szembe magukat a harcmezőn...

Régen a mi családunk tartotta kordában őket, de mostanra csak ketten maradtunk: én és a nagymamám. Bár erős asszony, meglátszik rajta a kor, és egyre többször beszél arról, hogy hamarosan át kell majd vennem tőle a stafétát. Mi lenne, ha a birodalom valóban ránk támadna? Ideig-óráig biztosan kitartanánk, az erdő mágiája és az ezüst egy darabig megóvna bennünket, de aztán...

Felvillannak előttem a felvételek, amelyeket a háború után, a már elfoglalt területeken készítettek. Nem csak az emberek, maga a vidék is borzalmasan megsínylette az iszonyú, értelmetlen pusztítást. Sok helyen még mindig arra várnak, hogy új élet sarjadjon.

Bénító a gondolat, hogy ugyanez megtörténhet az Ezüstvidékkel is.

– Lykaia természetesen kész engedményeket tenni annak érdekében, hogy... – kezd bele Rieka, de a nagymamám a szavába vág:

– Nem.

Odapillantok rá. Ráncok gyűlnek a szája sarkába, ritkás szemöldökét összevonja. De nem Riekára néz ilyen ellenségesen, hanem Lycusra. A valódi párbeszéd köztük zajlik, Riekát és engem statisztának tekintenek csupán.

A másodperc törtrészéig azt hiszem, a tábornagy elfogadja a válaszunkat, és elkotródnak innen, de aztán int az embereinek. Egyszerre mozdulnak. A következő pillanatban már hat farkas mered a nagymamámra.