Ezüsterdő [beleolvasó]

2. fejezet - 1. rész

A nagymamám a hosszú, sötét fából faragott asztalnál ül, villámokat szór a szeme, ahogy rám emeli a tekintetét. Ha magunk lennénk, bocsánatkérően megrándítanám a vállamat, ő pedig rosszallóan csóválná a fejét. De nem vagyunk magunk.

A fal mellett további öltönyös alakok állnak. Hiába tudom, hogy odakint kellett hagyniuk a fegyvereiket, farkasok. Egyetlen szemvillanás alatt képesek fenevaddá változni. Tőlük tisztes távolságban a mi alkalmazottaink sorakoztak fel. A farkasoknak valószínűleg fogalmuk sincs, hogy mindannyian alapos kiképzésben részesültek, és akár az életük árán is védelmeznék a Grosvenor-házat. De erre nem fog sor kerülni. Hiszen miféle farkas lenne elég vakmerő ahhoz, hogy rátámadjon arra a két emberre, akinek az ereiben az Ezüsterdő mágiája folyik?

A díszesen faragott tölgyfa asztalnál karcsú női alakot látok, de csak futó pillantást vetek rá, mert mellette, a nagymamámmal szemközti vörös-arany kárpitozású széken nem más ül, mint... Elhűlök, ahogy a fekete hajú, középkorú férfi felém fordul. Sötétsárga szemét összehúzza, elgondolkozva méreget. Azonnal a jobb szeme felett és alatt futó sebhelyre siklik a tekintetem. Természetesen észreveszi, gúnyos mosolyra húzódik a szája.

– Örülök, hogy megtisztel bennünket a jelenlétével, Grosvenor kisasszony!

Enyhe akcentussal beszéli az Ezüstvidék nyelvét, az én ajkamról viszont régi ismerősként peregnek a ritkán használt lykon szavak:

– Véletlenül sem hagynám ki a lehetőséget, tábornagy.

Díszruha nélkül is felismertem volna. Valószínűleg mindenki tudja, hogy néz ki Lycus Athelwulf, a király nagybátyja és hadvezére. Túl sokszor láttuk már őt a különböző birodalmi bejelentések alkalmával. A felbukkanása mindig pusztulást hoz magával.

– Kérem, foglaljon helyet! – int a nagymamám melletti üres szék felé.

Ökölbe szorul a kezem az arcátlanságától. Úgy csinál, mintha ő látna vendégül minket, nem pedig az én otthonomban lennénk. De a nagymamám figyelmeztető pillantására visszanyelem a kikívánkozó megjegyzést, és megkerülöm az asztalt, hogy leüljek mellé. Lycus végig önelégülten mosolyog. Nagy nehezen elfojtom a vicsoromat.

Pillantásom ekkor a fiatal nőre siklik, aki az ajkát összepréselve figyeli Lycust. Mintha rosszallóan ráncolná tökéletes ívű fekete szemöldökét, de az nem lehet, hogy helyteleníti a tábornagy viselkedését, ugyanis most, hogy alaposabban szemügyre veszem, már tudom, ki ő.

Első pillantásra csupa szöglet: vállig érő fekete haja egyenes, a ruhái élükre vasaltak. De a vonásai lágyak, az ajka telt, a szeme pedig ugyanaz a sárgás árnyalat, mint Lycusé.

Rieka Athelwulf az, a tábornagy lánya.

Visszafordul felénk, a szemembe néz. Nem tudok mit leolvasni az arcáról, a közöny maszkként takarja.

A hangja is semlegesen cseng, tárgyilagosan szögezi le:

– Épp azt fejtegettük lady Grosvenornek, hogy őfelsége a birodalom és az Ezüstvidék szorosabb együttműködését sürgeti.

Bár ártatlanul hangzanak a szavak, azonnal felkorbácsolják az indulataimat.

Mármint szeretnétek rátenni a mocskos mancsotokat az Ezüstvidékre is, mondanám szívem szerint, de magamon érzem a nagymamám szigorú pillantását, ezért ezeket a szavakat is visszanyelem.

– Azért jöttünk, hogy javaslatot tegyünk ennek előmozdítására – folytatja Rieka.

Szeretném rávágni, hogy teljesen mindegy, mit javasolnak, nem adjuk át nekik az Ezüsterdőt és az azt övező vidéket. A konzuljaink számtalanszor egyértelművé tették ezt, amikor az elmúlt hónapok során Faelan király diplomatáival találkoztak.

Idő kérdése volt csupán, hogy a farkasok ráunjanak a sehová sem tartó tárgyalásokra, és kikényszerítsék az ezüsterdei találkozót a nagymamámmal. Nem tudom, mit terveznek, de az alapján, hogy a lykon hadsereg vezére személyesen látogatott el hozzánk, sok jóra nem számítok. Görcsben áll a gyomrom, mióta megpillantottam.

A nagymamám tökéletes nyugalommal biztatja folytatásra Rieka Athelwulfot:

– Hallgatjuk.