A bőség zavara BEFEJEZETT

8. fejezet: Bote

Malina és Rowel Giranával tengették mindennapjaikat a szigeten. Azonban egy valami hiányzott nekik, valami, amit hátrahagytak: Bote. A kutyát még a férfi helyezte el az öccsénél, aki pont az elindulása előtt tért vissza körútjáról, mely során leginkább egzotikus állatokat keresett. Ezért is volt biztos benne a bátyja, hogy a véreb jó helyen lesz, míg ő elutazik, hogy megmentse Malinát.

Ugyanis egyáltalán nem volt biztos abban, hogy valaha visszatér. És az állat nagy bánatára ténylegesen nem tette ezt. De Rethil jó gondját viselte, azonban Bote minden egyes nap sírt a gazdája után. Mivel a férfi nagy utazó volt, ezért úgy döntött, megkeresi a testvérét.

Egy napon hajóra szállt, amin olyanok utaztak, akik szintén arra tartottak, mint ő. Mivelhogy Rethil saját kutyával rendelkezett, akit kereskedelmi célokból is magával vitt, most szokásához híven jött vele. A keverék mindig vele volt, akárhová is ment, együtt élték át a legtöbb kalandot. Talán jobban ismerte, mint a saját testvéreit, ami elszomorító és örömteli is volt egyszerre.

Mert már kisebb kora óta magányos gyermek volt, sosem barátkozott, legalábbis az emberekkel nem. Az állatokkal annál inkább. Ezért nem igazán volt jóban senkivel, de a legjobban Rowelt kedvelte, aki valahogyan mindig megértette az állatok iránt érzett szeretetét. Természetesen örömmel fogadta Bote-ot, akit saját házikedvence és egyetlen gyermeke, Swutlie mellett tökéletesen megvolt.

A többségnek talán furcsa lehetett mindez, de olyasvalakiként, aki felé különösen utálatosak voltak a saját rokonai, sosem bánta egy állat társaságát. Ez az eb volt mindene, miatta nem volt magányos.

Ezért a két kutyát felkészítette az útra, és elegendő élelmet is hozott magával a két jószágnak. Swutlie nyugodt volt, ő már ismerte az utazás menetét, míg Bote izgatottan viselkedett, mindenkit megszaglászott, fel s alá rohangált a hajón. Hamarosan útnak eredtek, ezért Rethil megfogta a vérebet, hogy az ne legyen olyannyira ideges a hullámzás miatt.

Két egész napig tartott, mire elérték a szigetet, amelyet a cherteliek megtámadtak. A fiatal férfit óriási pusztítás fogadta, leégett házak, romok, holttestek. Azonnal átjárta az undor, amikor meglátta, embertársai mit tettek. Ártatlan emberekkel, nőkkel, gyermekekkel. Különbnek tartották magukat, de mégsem viselkedtek jobban az állatoknál.

Rethil reménykedett, hogy nem kell testvérét itt találnia, legalábbis nem holtan vagy a támadók oldalán. Minden ellenére remélte, hogy elmenekült. Rowel szerette Malinát, egyenesen odáig volt érte, habár öccse sosem értette ezt. Ő nem érzett szerelmet, sosem vágyott társra, csupán az állatok közelségét szomjazta, hiszen ők értették meg a legjobban.

Megkérdezett mindenkit, hogy nem látták-e Rowelt, a többség nemleges választ adott, de páran azt mondták, feleségével és egy kislánnyal együtt szálltak csónakba, s hagyták el a szigetet. Mivel mindenki észak felé mutogatott, ezért úgy gondolta, érdemes ott kezdenie. Egy kisebb vitorlás fedélzetére szállt fel, és elindult, hogy megkeresse azt, akihez Bote tartozott.

A szeles időnek hála Rethil süvített a tengeren. Evezők is a rendelkezésére álltak, a gyengébb légáramlatok uralkodása közben azzal hajtotta magát. Swutlie nyugodt volt, mint mindig és a keverék hatásosan nyugtatta az utazástól idegen vérebet. Örült, hogy legalább Bote nem volt szökős, mert saját kutyája hajlamos volt a kalandkeresésre, de most mindketten tökéletesen viselkedtek.

Másnap délben látott meg egy kis szigetet, amelyen csupán csak sejtette, hogy Rowel lehetett. A vitorlát összehúzva afelé irányította magát, és a parthoz közel észrevett egy csónakot. Majd némi evezés után érezte, ahogy a vitorlás orra megakad a puha homokban. Mivel nem volt túlzottan nagy, ezért egymaga is képes lett volna vízre tenni, így csupán alaposan kikötözte a járművet.

Tapasztalt nyomkövetőként megfigyelte a félig eltűnt lábnyomokat a talajban, azonban egy dologra nem készült fel. Bote megérzett egy ismerős illatot, ezért orrát a földhöz nyomta, és a vérebekre jellemző kifinomult szaglásával állt neki az aroma forrásának a felkutatásának.

Rethil futni kezdett az eb után, és őt követte saját kutyája, Swutlie. Ahogy a hármas közlekedett a növényzettel gazdagon átszőtt szigeten, azzal nagy ricsajt csaptak. Az állatok többsége menekülőre fogta, a hirtelen látogatók felbukkanása nagy port kavart. Rethil több olyan élőlényt is megfigyelhetett itt, amelyről csupán álmodozott. De nem volt ideje arra, hogy megszemlélje őket, mert Bote nagy iramot diktálva vezette őt.

Tudta, hogy milyen erősek az állati ösztönök, ezért vakon követte Bote-ot. Végül egy tisztásra érve torpant meg, hogy tovább tájékozódhasson. Ez azt jelentette, hogy az általa keresett személy illata jobban belengte ezt a területet, mint a többit, ezért is volt nehéz tovább folytatnia a keresést.

Még több rohanás után Bote hangosan kezdett nyüszíteni, és Rethil meglátta bátyját, aki Malinával s egy számára ismeretlen kislánnyal együtt üldögélt egy farönkön, sértetlenül. Éppen falatoztak, mikor az állat nagy sebességgel vetette magát régi gazdája karjába. Ledöntötte őt a korhadt kéregről, és a férfi egyenesen a talajon terült el.

– Bote! – vonta magához örömtelien az ebet Rowel. Még Malina is odament megsimogatni az állatot, míg a gyermek Swutlie-val foglalkozott. – Ret, örülök, hogy ismét látlak!

Öccse vállát csupán megpaskolta, tisztában volt vele, hogy nem szereti az ölelkezést. Malina szorosan bújt férjéhez, míg a leány játszott. Swutlie és Bote kergetőztek, őt pedig meghívták, hogy csatlakozzon hozzájuk. Rethil bátran ült le közéjük enni, és beleegyezett abba is, hogy innentől ő is itt éldegél ezen a szigeten.

Megvolt mindene. Család, házikedvenc, egzotikus állatok. Nem is kellett neki ennél több. Bote végre visszatért a szeretteihez, és neki csak ez számított. Ezzel ő is elszakadhatott a társadalomtól, hogy új életet kezdhessen azokkal, akik elfogadják őt.