DETENTION

Kettő

A kávéillat olyan intenzitással csap meg, hogy kis híján eltüsszentem magam az igazgatói iroda egyik székének bordó, puha párnáján ülve. Ide-oda billegetem a fejem a helyiségben. Nem mondanám szűkösnek, viszont átsétálva a Morthan széles folyosóin mi tagadás, csaknem egy hozzájuk hasonló puccba vágott kis teremre számítottam, mikor ma kora délután betettem a lábam az Akadémiára. Életemben először. Még mindig ijesztő a gondolat, hogy itt vagyok. Pont én. Ez egy áldás. Miután Cornel és én leszálltunk a vonatról, hamar elváltak az útjaink. Túlzottan is hamar. Nem telt bele sok időbe, hogy rájöjjek, ő sokkalta társaságibb ember, mint én. Na én sem vagyok ám egy kis nebáncsvirág, de az én stílusom egészen más, mint az övé. Míg én szitáló zápor vagyok, ő inkább sűrű, dörgésekkel kísért zivatar. Mikor beléptünk a Morthan-kapun, kisvártatva mellénk szegődött egy csorda hangos korunkbeli, akik gyorsan emberi falként szakítottak el minket egymástól. Azonban nem féltettem Cornelt, mikor több tíz méterre haladva előttem is még hallottam a kacaját. A csengése jellegzetes. Olyan, amilyet az ember ritkán, vagy soha nem felejt el.

Ámuldozva vonultunk végig azon a cseresznyefákkal, pipacsokkal és egyelőre még ismeretlen növényekkel tarkított réten, amiről tudom, hogy itt csak "Morthan-kertként" hivatkoznak rá. A tekintetem rátapadt arra a gyönyörű toronyórára, ami fölénk magasodott. A tömeget egyszer csak egy szélesen elterülő szökőkút választotta ketté egy ponton. Hatalmasan és fenségesen köpte az ég felé a kecses víznyalábokat, a kerek perem alján pedig megszámlálhatatlan aprócska ezüst- és aranyérem csillanása váltogatta egymást. Eltöprengtem ekkor valamin; mit kívánhat egy morthanes diák ettől a délceg szökőkúttól? Mi egyébre vágyhat még azon kívül, ami éppen körülveszi? Azóta sem találtam meg a választ. A Morthan egy valóra vált álom, gondoltam, és sietve összecsuktam a szám, amint beléptünk az épületbe. Még mindig átfut rajtam egy különös, de hívogatóan kellemes borzongás, ha felidézem azt a káprázatos előcsarnokot, ami fogadott minket. A hófehér boltívek mind egy számra különböző szemet gyönyörködtető festményeket karoltak át a mennyezeten. Alaposan szemügyre vettem őket. Egy égboltot idézett a méretes mű. A lágy vonásokkal pingált, csinos kis felhők valósággal fürdőztek a fehér és itt-ott halovány pasztellrózsaszín árnyalatok között, rajtuk pedig duci kis angyalkák kukucskáltak le ránk. Merő óvatlanságból túl sokáig bámulhattam, hiszen egy idő után elmosódni látszott a tömeg, mintha a barokk stílusú alkotás élethűsége pár pillanatig borgőzös keringőre kérte volna az agyamat. Fekete-fehér márványkockákon kopogtattak a cipők, miközben az aulából nyíló két széles lépcsősor egyikén egy magas, sovány női alak tűnt fel a homály mögül. Koromsötét egyberuhát viselt, a szoknyája esküdni mertem volna, hogy a padlót súrolja. A jelenléte némileg csendet szült és egy emberként tekintettünk fel rá. Szinte ijesztően szabályos kerek arcformáját egy hegyes orr és az ahhoz társuló fájdalmasan hátranyalt, majd a tarkóján kicsiny kontyba fogott, barnás haja tette karakteressé. Mikor végre minden száj elhallgatott, megszólalt. A hangja mély, határozott volt, de mindezzel együtt barátságos melegséget árasztott magából. A gyermekeinek nevezett minket, amitől a szívemben láng lobbant, majd bemutatkozott. Elizabeth Wilsonnak hívják. Micsoda tipikus brit név, gondoltam akkor. Majd az Akadémián betöltött titulusát is hozzátette; ő nem más, mint a Morthan igazgatója. Igazán nem találtam meglepőnek, hiszen mégis ki más köszöntene minket először az iskolában? Ettől függetlenül a hátam mögül ki-kiszökött egy-két szakadozott légvétel. Pedig a hölgyben valójában semmi elrettentő nem volt. A szigorú testtartásából mindössze arra tudtam következtetni, hogy tudja, mit csinál és a pozíciójának megfelelő eltökéltséggel fogja egyengetni az utunkat. Mindezek után rátért az elsődleges teendőre. Megnyugtatott minket a csomagjainkkal kapcsolatban, mondván, mindegyik egytől-egyig épségben megérkezik a szobáinkba, ahova hamarosan bebocsátást nyerünk, mindössze egyetlen lépés választ el bennünket a morthanes lét felemelő érzésétől.