DETENTION

Kilenc

Keep your head down and follow the rules.

- Chandler Leighton (American Dream)

Második rész

-

A bábok

Egyszer három hónapon keresztül készültem egy nagyszabású hangversenyre. A Saint Vincent Árvaház zenész csemetéi közül egyedül én jutottam ki a rendezvényre. Rangos iskolák diákjaival kellett összecsapnom, akiknek volt annyi szerencséjük az életben, hogy az eltökélt szüleik vagyonából finanszírozhattak annyi magánórát, amennyit az ember el tud képzelni. Velük szemben meg én, aki jóformán csak az elkötelezettsége révén képviselhette az otthonát. Mind tudták, ki vagyok. Melody Bennett, az árva lány. Akit a szülei eldobtak, sosem fogadták örökbe, látszólag senkinek sincs szüksége rá, haszontalan. És mégis sorra ejtette ki a burzsuj ellenfeleit a megmérettetésen. Megállíthatatlan voltam,  az ujjbegyeimben bizsergő izgalom, ahogy a húrokhoz értek, a bizonyítani akarás – ezek hajtottak előre. És az igyekezetemet díjazó tapsvihar a közönség és a szakmai zsűri részéről. Nem csak nekik zenéltem, nem csak magamnak, hanem főként a kicsiknek odahaza. Akik ugyanannak a sorsnak az árnyékában kényszerülnek felnőni, és egy példaképre, egy pionírra van szükségük, aki majd fogja a kezüket a rögös út során és egy kedvesebb, elismerésben gazdagabb jövővel kecsegteti őket. És a pionír én kellett, hogy legyek. Úgy elkapott a versenyszellem, hogy egyszer csak a döntőben találtam magam. Nem riadtam vissza a vetélytársamtól, minden erőmet latba vetve játszottam talán úgy, mint még soha. Enyém volt a reflektorfény és ezt nem csak én éreztem, hanem az ellenem induló fiú is, aki vérben forgó szemekkel lehajította a fuvoláját, miután végeztem és kitrappolt az előadóteremből. A kis pikantéria végett berekesztették a versenyt és azt mondták, majd levélben értesítenek a továbbiakról. Arról, hogy majd egy új időpontban megint összecsapunk, amennyiben a srác összekapja magát, gondoltam. Nagyobbat aligha tévedhettem volna. Két hétre rá megjött az értesítő az árvaházhoz, hogy arról tájékoztasson, vesztettem. Pontosabban, hogy az egész hangversenyen remekeltem, viszont a döntő kifogott rajtam és csúfosan elbuktam, így a beígért pénznyeremény sem üthette az árvák markát. Kis híján padlót fogtam. Elkapkodott légvételek közt fuldokolva vágtam be a szobám ajtaját és borultam le sírva az ágyamra. Nem értettem. Semmit sem értettem. Hát de csodásan teljesítettem a döntőn, olyannyira, hogy szabályosan elijesztettem az ellenfelet, van ennél egyértelműbb győzelem? Egy hétig biztosan nem voltam formában, bezárkóztam – fizikai és mentális értelemben is – és kerültem a társalgást, aztán a feketeleves még csak ezután következett. Az árvaház igazgatójától tudtam meg, hogy milyen aljas, körmönfont tervet szőttek a színfalak mögött. A hisztis fiú nem agyalt sokat a bosszún, nemes egyszerűséggel kihasználta a tehetősség privilégiumát és egy ismeretlen, de vélhetően hatalmas összeget csúsztatva a verseny szervezőinek orra alá, lezsírozta a győzelmét. Mérgesnek kellett volna lennem, de inkább csak végtelenül elkeseredett voltam. Hiába vallottam és vallom mai napig, hogy a hátterünk nem határoz meg minket, az évekkel ezelőtt történtek fényében talán átírásra szorulna a mottóm. A hátterünk nem kéne, hogy meghatározzon minket. Igen. Ez így találóbb.

A Prudensz-választáson, mintha a történelem megismételte volna önmagát. Még csak körülbelül fél óra telhetett el azóta, hogy Mrs. Wilson a nevemet kiáltotta és felhívott a színpadra. Hogy Prudensszé váltam. Amitől akármennyire is ódzkodtam, azért mi tagadás, felemelő érzéssel töltött el, ahogy szemeimet az engem éljenző tömegen legeltettem. A büszke, de a stílusához híven visszafogott Agnesen, a vele ellentétben zabolátlan Henriette-en, a tanáraimon... És Cornelius Awbrey-n, akinek a neve nem hangzott el a ceremónián. Jobban mondva de, mégis elhangzott. Ugyanis én többször is fojtottan elsuttogtam, mielőtt megindultam volna hozzá a nézőtérre, ám egy kar megállított. Mrs. Wilson visszatessékelt a pozíciómba, ahol lennem kellett az ünnep végeztéig. A színpad közepére állított, hogy köszöntsem a páromat. Oliver Salvatort. A neve egy semmiből előtörő, halálos erejű hurrikánként szelte át a közönséget. Mindenki tudta, kiről van szó, mégis az ellenkezőjéről árulkodott a rövid, döbbent csend, ami ránk borult, majd ezt követően egyenként harsantak fel bizonytalanul tapsoló tenyerek, mintha már egy ilyen ártatlan cselekvést is legalább százszor meg kéne gondolni Oliver jelenlétében. A fiú lassan felegyenesedett. Magas, karcsú alakjával, a nyakközépig omló szőke tincseivel jócskán kitűnt a tömegből. Megfontolt léptekkel jött fel a színpadra, jéghideg modorossággal kezet rázott az igazgatóval és elvette az őt megillető arany orchideacsokrot. A lábaim ide-oda mozgolódtak, le akartam futni Cornelhez, de mikor visszanéztem, meg sem találtam. Az utolsó emlékem róla az, ahogy markáns vigyora a másodperc töredéke alatt lelohad, arca megvonaglik a derült égből villámcsapásként támadó fájdalomtól. Az eszeveszett keresgélésből arra eszméltem fel, hogy Oliver mellett vagyok. Még sosem voltam olyan közel hozzá, mint akkor. Fenyegető veszélyérzet fogott el, a szívem rémülten kalapált. Féltem. Ez az igazság, bármennyire is kínos bevallani. Csak véget akartam vetni a pillanatnak, a Választásnak, ennek az egész napnak, ami álomból rémálomba csapott át, ehelyett Oliverrel találkozott a tekintetünk. Bár elkerülhettem volna, mert még mindig borsózik tőle a hátam. Oliver tizenhat, legfeljebb tizenhét éves, de a látványos gondterheltség, ami a vonásait uralja, és az az erős, zord ábrázat inkább olyasvalakihez illene, aki már bőven megette a kenyere javát. Gyorsan elfordultam, csak akkor pillantottam rá legközelebb, amikor Mrs. Wilson arra kért minket, emeljük égbe az orchideákat. Oliver még ebbe a nem túl komplikált mozdulatba is képes volt belecsempészni némi rideg eleganciát, ami pont arra volt jó, hogy egy szerencsétlennek tűnjek. Az üdvrivalgás elvesztette a kezdeti báját, csendre vágytam, nem arra, hogy heves gratulációkat fogadjak, vagy én gratuláljak hevesen Olivernek, amiért sikerült az apja nyomdokaiba lépnie. Ezen a téren is. A függönyök behúzódtak és Mrs. Wilson elvezetett bennünket a színpad legvégére, ahol levetkőzte magáról a lelkes ceremóniamester perszónát és visszabújt a határozott intézményvezető – na meg egykori Prudensz – szerepébe. Miközben körülöttünk sürögtek-forogtak az emberek, hogy lebontsák a színpadot, visszatereljék a diákokat az iskolába, addig mi tüzetesen átvettük a teendőinket. Visszamegyünk a kollégiumi szárnyba, összepakoljuk a holmijainkat és másfél óra múlva megjelenünk a Prudenszek szobáinak melléképülete előtt. A magánlakosztály, amiről Cornel áradozott. Immár hivatalos. Semmit sem tapasztalhat meg belőle.