DETENTION

Hat

A napom további része a zenetörténelem óra fiaskójának fényében, de inkább úgy fogalmaznék, árnyékában zajlik. Egyszer sem válaszolok Cornel aggodalmas kérdéseire, amikkel a szünetekben bombáz a közérzetemmel kapcsolatban. Az első Morthan-ben zajló ebédem alkalmával éhesen távozok az étkezőből és semmi lelkesedésem nem marad ájuldozni az elsőosztályú étel ínycsiklandozó illatán vagy a helyiség mennyezetén függeszkedő káprázatos csilláron, ami olyan fenségesen tündököl a három megterített hosszú asztal felett, hogy normális esetben oda meg vissza lennék a látványától, ahogy a felsőbbévesekből álló énekkar előadásától is. Cornel egy idő után feladja és azt hiszem, kellőképpen nyilvánvalóvá válik számára, hogy el akarok tűnni egy kicsit vagy legalább egy új esélyt kapni arra, hogy bizonyítsak és megvédjem a becsületem a besavanyodott Mr. Blackwoodnak. De erre jó ideig nem nyílik lehetőségem és ez talán épp elég arra, hogy Mrs. Wilsonhoz jusson a csúfos leszereplésem, így elszakítva magam a Prudenszségtől... Csak tudnám, miért ez kavarog a fejemben megállás nélkül. Még akkor is, mikor az utolsó órám végeztével – ami történetesen zene volt – Cornel kérésének eleget téve elindulok a tegnap Henriette-ékkel felfedezett hátsó kijárat felé, miután visszavittem a hegedűmet a szobámba és kedvesen visszautasítottam a lányok invitálását a könyvtárba.

A délután beköszöntével a Morthan, mintha némileg veszítene a szigorából. Ahogy kilépek a kapun, nem vaskalapos korombeliek befásult brancsaival találkozom. Közvetlenül előttem egy vígan nevetgélő lánytrió vonul el karöltve, és arra gondolok, hogy egyszer én is ilyen felszabadultnak akarom érezni itt magam. Az egyik fa dús lombozatának méretes árnyéka alatt egy fiú ücsörög és körmöl egy kis jegyzetfüzetbe, majd elmereng minden bizonnyal a versét alkotó következő rímpáron. Béke árad a Morthan udvarából, ami egy percre kiűzi a szívemből a pár órával ezelőtt történteket. Megenyhült mosollyal az arcomon baktatok le a széles lépcsőkön és készülök elhaladni a szelíden csobogó szökőkút mellett, azonban termetes porfelhőt rúgok fel a kikavicsozott sétányról, mikor a lábam hirtelen megálljt parancsol nekem. Valaki megragadja a figyelmem a szökőkút peremén ülve és össze sem téveszthetném mással azokat az állig omló, vajszőke tincseket. Oliver az, aki nyugodt magányban olvasgat. Önkéntelenül addig bámulom, amíg esküdni nem mernék rá, hogy csak akkor mozdul meg, mikor épp az egyik oldal végére ér és lapoz. Biztosan roppant kimerült szellemileg a mai nap után, hiszen minden órán remekelni kényszerült... És a tény vitathatatlan. Elképesztő taníttatást kaphatott a magántanáraitól, mert ahogy az kiderült, a zenetörténelmen kívül a világirodalom nagyjainak részletes életrajza, a fizika megannyi törvénye, a történelem számos meghatározó eseményének analizálása, sőt még az emberi idegrendszer aprólékos ismertetése sem okoz számára különösebb fejtörést. Meglepőnek is tartom, hogy helyette Cornel büszkélkedhet a százpontos felvételijével. Az éles eszűség úgy fest, néha még kifizetődőbb. Kár lenne azt állítanom, hogy kicsit sem irigykedtem Oliverre, de ezzel szerintem egyáltalán nem vagyok egyedül. Elvégre ki ne akarna annyi tudás birtokában állni, mint ez a fiú? Aki zavaróan precíz és az aurája egyszerűen nem engedi a tekintetem. Olyannyira nem, hogy egyszer csak vakmerő ötlet bontakozik ki bennem, amire Cornel gondolkodás nélkül nemet mondana, főleg abból kiindulva, hogy ma milyen undorral méregette párszor Olivert, amit az ő helyzetét figyelembe véve teljesen megértek. Azonban... Cornel most nincs itt, hogy fintorogjon vagy lebeszéljen és azon kapom magam, hogy szánt szándékkal elindulok a szökőkút irányába. Mr. Blackwoodnak egyelőre nincs esélyem bizonyítani, de Oliver Salvator műveltségével versenybe szállni még annál is nagyobb kihívásnak bizonyulna. És nem utolsó sorban az önbizalmam is újra rám találna, ha győzedelmeskednék. Félreértés ne essék, nem Olivert akarom ezzel a földbe tiporni – ami egyébként is kivitelezhetetlen –, csak kicsit feljebb tornászni magamat az elismerés ranglétráján. Megmagyarázhatatlan erő hajt, míg meg nem torpanok előtte. Szép nagy árnyékot vetek az alakjára, de hiába. Meg sem rezzen, pedig tudom, hogy észrevesz.