DETENTION

Nyolc

Egy sötét űrben lebegek, egészen addig, míg a talpam végre talajt nem ér. Először azt hiszem, egy pocsolyába landoltam, de ezt elvetem, mikor meglátom a tőlem több tíz méterre is tovább táncoló kecses fodrokat ezen a végtelenségbe nyúló, feszes víztükrön. Majdhogynem teljes a homály, a végtagjaim mégis élénken virítanak. Gyöngyházfényben ragyogó ködfoszlányok úszkálnak és kacskaringóznak játékosan a fátyolos térben, amint hozzám is elérnek, nagyot szippantok belőlük. A porcikáimon kellemes bizsergésként fut át virágok egybeolvadó, édeskés illata. Nem terjednek hangok, a csendesség a minden energiát hatalma alá kerítő úr, még a légvételeim is nesztelenül zajlanak, talán már a szívem sem dobog. Ám az idillt ekkor egy furcsa, viszkető érzés szakítja félbe. Az irritáció egészen a bőröm alól próbál hajthatatlanul a felszínre törni. Olyan idegesítő, mint mikor kiskoromban bárányhimlőben szenvedtem, vagy mikor a nyári estéken naivan az udvaron maradtam, hagyva, hogy lakomát csapjanak a véremből a szúnyogok. Habozás nélkül vakarózásba kezdek, de mindhiába, nem akaródzik elmúlni. Magam elé nyújtom a karjaimat és kiguvadt szemeim hosszasan elidőznek a fel-le mocorgó, diómérető dudorokon, amik azon versenyeznek, melyikük képes előbb átszakítani a húsom és napvilágot látni. Ezek a kis puklik szörnyen harciasak, az egyik addig igyekszik, hogy az alkaromon végül csak talál egy kiutat. Különös módon cseppet sem fáj, ahogy a bőröm pillangószárny alakot öltve kettényílik és a vérben rikító rétegek közül előbukkan pár makulátlanságát megőrzött lila szirom. Mikor már a porzók bólogatnak rám, kirajzolódik a fenséges orchidea, akihez hamar társak sokasága csatlakozik. 

Kivirágzok. Tetőtől-talpig beborítanak. Utoljára a lábfejemen maradt utolsó szabad centiket kémlelem, amikor a szemgolyóim helyére is beférkőznek a gyönyörű, ékes növények. Ezután sötétség áll be, és az érzékelésem csekély maradványai emlékeztetnek valahai emberi mivoltomra. Érzem az illatokat, a fénylő köd által megcirógatott pihe-puha szirmok lengedezését, a magház teremtő erejét, az új élet pulzálását. A talpam alatt hintázó szelíd hullámokat, amik előre, majd hátra ringatják a pehelykönnyűvé vált testem. Ez most egy olyan pillanat. Egy pillanat, mint mikor a hegedűm hangja beszél helyettem, amikor a barátaimmal nevetek, amikor egy örök klasszikusra táncolok, és csak pörgök, pörgök, pörgök, ameddig el nem szédülök és az örömtől megrészegülve a földre esek. Azt hiszem, most is táncolok. Legalábbis táncoltam, de a tagjaim megfeszülve megálljt parancsolnak nekem és a fülemben szóló zene váratlanul a kiapadt csend csapdájába vész. Forgolódok egy kicsit, és a látóteremet takaró szirmok közt fokozatosan növekedve tárul elém a vízszőnyeget belengő űr. A gondolataim mélyén már mocorog... Elő akar törni, a kiutat keresi, pont ahogy az orchideák is nem rég. Megint megleli a módját, hogy köszöntsön a saját kegyetlen módszerével... Kicsúszik kezeim közül az irányítás, a fejem magától bukik le, a nyakam megrándul, a talajra esik a tekintetem. A szokásos forgatókönyv. Nem tudok megmoccanni, ide láncolt. És az attrakció a tető fokára hág: azok az impozáns, sebezhető szirmok, amik átvették a bőröm helyét, elveszítik a csatát a rohamosan gyorsuló idő kíméletlen vasfoga ellen. Először csak az egyik barnul és szárad szinte porrá, aztán akárcsak egy járvány, szétterjed. Megállíthatatlanul szalad végig a testtájékaimon, nem kegyelmez egyetlen virágnak sem. Mind a rohadás gusztustalan martalékaivá fonnyadnak. Az engem borító szétnyílt sebek, mihelyt levegőhöz jutnak, serényen okádják magukból a növénymaradványból és gennyel hígított vérből álló, ragacsos, bűzös elegyet. Kivirágoztam. De most el is hervadok. Az elmúlás eljövetele fájdalmasan sanyargat. A szívemet trancsírozza, a tüdőmre nehezedik, a torkomat szorongatja, a csontjaimat tördeli, az ereimet szaggatja. Ösztönösen megkísérelek egy sikítást, de a hangszálaim sem bírják a strapát és csak állatiasan hörgök, mialatt lent a hullámokban örvénylő mocsokba az ajkaim közül csordogáló sűrű, habos nyál keveredik. Négykézlábra ereszkedem, köhögések közt fuldokolva fogadom el a vereséget. Nincs értelme erőlködni, már rájöttem. Nem lehet ellenkezni, levakarni a foszladozó, áporodott húscafatokat, jajgatni vagy menekülni. Hagyom, hogy összenyomjon, mint valami gyenge, tehetetlen kis bogarat. Hagyom, hogy rám aggassza a súlyait, hogy lehúzzon a mélybe és ott legyen vége. Vége... Vége. Hisz az folyton ugyanaz.