To make your eyes shine.. [Inui×Koko]

☆Part 1☆

Figyelem!!! Mivel a könyv a storyhoz hű igyekszik maradni, helyenként spoilereket tapasztalhatsz!!! Ezen kívül, bl veszély, ha valaki nem látta volna a leírást:>>
Na, aki pedig maradt annak kellemes olvasást!^^

Inui sz.sz

Nagy tömeg. Zűrzavar. A cél, hogy leverjük a Tenjikut és ezzel együtt földbe tiporjuk Izana-t.

Én mégis..szemeim nem álltak meg, folyamatosan Őt kerestem szemeimmel. Koko..hol vagy már.?..

Egyre idegesebben kutattam barátomat, mikor hirtelen valami eszméletlenül arcon vágott és a hirtelen jött ütéstől elterültem a  földön.

Lassan felnézek és...-KOKO?..-kiáltottam el magam és ahogy tudtam felkeltem, majd oda rohantam elé.

-Minden rendben, Koko?- nyúltam keze után, saját fájdalmammal mit sem törődve. -Ugye nem sérü-...-kezdtem volna aggódni, de valami megálított.

Egy erős, jól célzott ököl csapást mért a nyomorszájam környékére.

Felnéztem rá. Még mindig alig kaptam levegőt az előző ütés miatt, de ahogy a szemeink találkoztak, a nagy zűrzavar hirtelen semmivé lett fejemben. Arcát -az enyémmel ellentétben- nem borították sebek, helyenként kék-zöld foltok.

Gyönyörű.

Ez az egy jutott eszembe, ahogy az érzés nélküli arcot bámultam.

-Remélem nem bántottak.- mondtam neki, majd újra feltápászkodtam. Erre semmit sem reagált, így folytattam. - Koko..gyere vissza a Tomanba..szükségünk van rád..nem is..szükségem van rád!-kiáltottam rá segélykérően.

Erre válaszul kaptam egy újabb rugást a hasamra. Megint négykézlábra estem. Nem ellenkeztem. Nem bánthatom Koko-t. Őt soha.

Ekkor váratlanul lehajolt elém és megszólalt. -Hagyj békén.- jobb öklével arcon vágott. -Ez...csak a pénzért kellettem a Tomanba..-mondta, majd kaptam egy balost is az előzőhöz hasonlóan. -Ez nem igaz..-nyúltam arca felé, de leütötte kezemet.

-De az. Éppen ideje volt..Befejezni a kihasználásomat. -szűrte fogai közt a  fájdalmas szavakat, majd újabb jobbossal ajándékozta állkapcsom. Én csak tűrtem, ahogy újra és újra fájdalmat okoz a testem különböző pontjain.

-Sajnálom..Sajnálom ha nem érezted, hogy valaki törődik veled. Nem adtam eleget..-motyogtam csak úgy magam elé.

Ekkor váratlanul kezei közé kapta arcom és megszorította azt.

-Nem kérek a szeretetedből, sem a felesleges törődésedből.-mondta könnyes szemekkel. Ezek a szavak egyszerűen mélyre vágtak. Mindazok után...Hogy képes ezt mondani?..

Koko lassan felállt volna, de visszafogtam. Muszáj elmondanom neki...Mielőtt túl késő lesz és többé nem mondhatom.

-Koko É-én..ébren voltam- kezdtem bele amilyen hangosan tudtam, hogy biztosan jól hallja. Ekkor éreztem hogy megdermed-minden alkalommal éreztem..Koko.. Mindegyiket és emlékszem mindre..minden pillanatára..-mélyen szemeibe néztem, melyek ekkor a meglepetéstől és talán..kétségbe eséstől csillogtak..

*Visszaemlékezés*

Mozdulatlanul, szemeimet behunyva ültem az ablak párkányon. Koko könyveket nézeget, én pedig itt pihenek/alszom, míg ő tanul(?).

Hirtelen, halk cipő kopogást hallottam egyre közeledni. Szinte biztosan voltam benne, hogy Koko volt az, így meg se mozdultam helyemről, még szememet se nyitottam ki. A cipő kopogás vészesen közel ért hozzám, de nem nagyon fogalalkoztatott.

Hirtelen megéreztem, valaki forró lehelletét arcomon. Nem tudtam mit reagálni, így csak mozdulatlanul ültem tovább.

Egyszercsak megszűnt a forró lehellet, helyére két finom, puha ajak került, melyek pár másodperc múlva találkoztak enyéimmel. Finoman csókoltak, mintha egy értékes kincsre vigyáznának.

Pár másodperc múlva abba maradt a csók és megéreztem a hiányérzetet, amely már akkor megőjrített.

Ahogy hallottam, hogy a csók gazdája egyre távolodó léptekkel kerül messzebb tőlem, résnyire kinyitottam szemem. Koko?..-kérdeztem magamban. Miért csókol meg..titkon?..

Fogalmam sem volt semmiről...

Itt indult minden..Csak egy csók volt..majd egyre több csók...és most itt tartunk. Azt hiszem...beleszeretettem Koko-ba..

*Visszaemlékezés vége*.

Csak egy pillanatig habozott, aztán hirtelen szó nélkül letérdelt elém, megragadta arcom és finoman ajkaimra tapasztotta övéit. Szemeit lehunyva lehelte ajkaimra a csókot, melyet annyiszor éreztem, bár sosem viszonoztam.

Visszacsókoltam, ugyanolyan finoman, mintha valami törékeny dolgot tartanék ajkaimmal.

Bárcsak így maradhatnánk örökre. A zűrzavar közepette senki sem vett észre minket, és nem is vennének.

Éreztem, ahogy a csókunkat Koko könnyei nedvesítik be, amik csak úgy folynak szemeiből, mintha sosem akarnának elapadni. Miért sír?..

Hirtelen elvált ajkaimtól. Ezzel olyan hiányérzet keletkezett bennem, amely szinte kínzó volt. Arcunk még mindig pár centire volt egymásétól, úgy néztem gyönyörű fekete íriszeibe, melyek könnytől csillogtak.

Nem szólt semmit, csak végig simított ujjával az alsó állkapcsomon, majd adott egy apró puszit homlokomra. Ajkai most is puhák voltak és gyengédek, amitől melegség járt át.

Ezután meg sem szólalt. Én a meglepetés és mámor hatása alatt álltam, így csak bambán néztem, ahogy magasba emeli lábát, és lesujt. Az utolsó emlékem az, hogy éles fájdalom nyilal fejembe, majd utolsó képként Koko szemeit látom könnyben úszva...bár még így is a legszebbek amiket valaha láttam. Bárcsak ne én lennék az oka hogy könnyeznek..Bárcsak én tenném boldogan csillogóvá ezeket a szemeket. Igen..Azt hiszem ezért bármit megtennék..

Szeretlek, Koko..

Ez volt az utolsó mondat amely megfogalamzódott bennem, majd szemeim -akaratom ellenére- csukódtak le. Mintha egy kómás, véget nem érő álomba zuhannék...

Hali mindenki, szóval ez az első rész kicsit rövid lett, néhol lehet helyesírási hiba(2:27 van emberek) és az agysejtjeim már rég távoztak, úgyhogy ja. Remélem elviselhető lett ez a rész, nem sokára hozom a kövit, addig is, puszipuszii^^