Csak a nők és a gyerekek --- Titanic ff

Prológus - 1912. Április 10. Southampton

A nevem Ariana. Ariana DeWitt-Bukater. Túléltem a Titanic-tragédiát 1912. április 15-én, és ez az egész sztori az én szemszögemből íródik. Jó szórakozást hozzá!

˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙

Eredetileg nem is akartam elutazni. Otthon akartam gubbasztani, naphosszat simogatni a macskámat, és kiolvasni egy tonna könyvet. Igen, így terveztem. A családom többi tagja a házban rohangált a cuccait keresve, amíg én a fotelben ültem, a macskámat simogattam, és kávét ittam. Szívem szerint felöntöttem volna tejjel, de anyám (akinek olyan feje van, mint egy drogos békának), nem engedte, mert elvileg "a tej árt az arcodnak". Amikor nem figyelt, a feketés színű undorítóan keserű kávéból egy halványbarna tejes fahéjjal megszórt isteni cukros italkölteményt varázsoltam. Szörnyen vaskalapos, földhözragadt, szigorú nőszemély. Mindemellett a szeme olyan világosszürke és ködös színű, mintha háromhetes, szobameleg tejszínt öntöttél volna a szemébe. Néha nem értem, hogy szülhetett ilyen szép, okos, fantáziadús, szabadlelkű, életvidám gyerekeket. Hm. Biztos apától örököltük. A népes család mindegyik tagja futkosott és cuccokat dobált, ordítva. Ekkor betoppant Cal, és mindenki megállt. Anyám legalábbis, és azonnal elé sietett. Rose-zal egyszerre forgattuk meg a szemünket, én könyvemet összecsapva felnyaláboltam a bögrémet meg a macskát, és indultam felfele a lépcsőn, amikor anyám hangja megállított.

- Ariana! - mint valami kutyának, esküszöm. 

Morogva visszamentem hozzájuk, és unott fejjel megálltam előttük.

- Nem szeretnél jönni? - kérdezte nyájasan Cal, mire végigfutott rajtam a hideg.

Utálom ezt a pasit, komolyan. 

- Nem megyek. - zártam rövidre, amikor anyám megszorította a karomat.

Tejködös szeme figyelmeztetően villant felém. Menj a pokolba-nézéssel válaszoltam neki.

- Márpedig igenis jössz, Ariana - sziszegte az elméletileg-anyám. 

Szerintem engem elcseréltek a kórházban. Brit tudósok rajta vannak az ügyön. Vágtam egy pofát, majd visszanéztem nővérem vőlegényére.

- Megyek - mondtam olyan lelkesen, mintha éppen átmenne rajtam egy úthenger.

- Örülök - vicsorodott el negédesen Carl, vagy ki. 

Ja, bocsánat, Cal. Ami nem érdekel, azt nem jegyzem meg. Megfogta a vállamat, mire elhúzódtam tőle.

- Mentem hányni - mondtam az arcukba, majd sarkon fordultam, és felvágtattam a lépcsőn.

- Bocsánat a viselkedésért. Felborultak a hormonjai. - magyarázta a vöröshajú velünk élő öregasszony.

Most miért? Tiszta ránc a feje! Ledobtam magam Jane szőnyegére, egy Ghrwww-morgással.

- Utálod? - nézett fel a könyvéből nővérem.

- Nagyon - fújtattam.

- Most éppen mit is? Vagy kit? - kuncogta el magát Jane.

- Carlt. Meg azt hogy elcseréltek a kórházban, és ennél a nőszemélynél kötöttem ki. Meg azt hogy mennem kell arra a rohadt hajóútra - szidtam a világot idegességemben.

- Megértelek. - meg sem próbált kijavítani.

Ha már annak a férfinak az undorító pofáját elviselem, ennyi öröm kijár nekem! Rose helyzetébe bele sem gondoltunk. Ő hozzá kell menjen. Úristen. Én biztos felakasztanám magam. Vagy inkább anyámat. Vagy Carlt. Vagy utóbbi kettőt egymás mellé egy démonidéző diófára. A tenger fölé, hogy megegye őket egy harcsa. Egy jó nagy harcsa. Amíg ezen tűnődtem, édes kishúgom Catherine, összepakolt nekem, és átvonszolta táskáját Jane szobájába, ahol most csöveztem.

- Köszi - pusziltam meg arcát.

- Semmiség. Majd Christian viszi a könyvekkel teli zsákodat - kuncogott, mire összepacsiztunk.

- Naa! Tegyél még bele könyvet - csatlakozott Jane is, így már hárman vihogtunk.

- Lányok! Indulás van - kiáltott fel Rose, mire összeszedtük a táskáinkat, megsimogattuk a cicát, és egymás után sorban leügettünk a lépcsőn.

- Fogjad Carl - nyomtam a férfi kezébe a táskámat tele könyvekkel.

- Az enyémet is Christian - adta át sajátját Catherine.

- Köszi Caleb - passzolta le övét Jane.

- Ne idegeskedj, Colt - nevetett Rose, majd belénk karolt és mi, a négy DeWitt-Bukater lány, elhagytuk a lakást.

˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙

Hamarosan folytatás