Mi & MI

Az ember a kezdetektől fogva keresi az élet értelmét. Célokat egy értelmes élethez, és egy-két évszázad óta keresi az értelmes élet nyomait már a Földön kívül is. Egyesek úgy tartják, hogy ezt itt a Földön sem ártana végre megtalálnunk. Folyamatos keresés az életünk, melyben a megoldások és válaszok mellett néha talán önmagunkat is megtalálhatjuk.

Dr. Olivia S. Mann az utóbbi két évben úgy gondolta, neki ez utóbbi végre sikerült. Újra. Legalábbis valami olyasmit. Végigbotladozott a munkahelye folyosóin az irodájáig, egyszerre próbálva egyensúlyozni az aktatáskájával és a reggeli kávéjával, közben igyekezve a belépőkártyáját a leolvasóhoz érinteni. Ha ő lenne az isteni Siva, sokkal könnyebb dolga volna a sok karjával.

A könyökével nyitotta ki az ajtót, és a cipője sarkával sikerült belöknie maga után. Megkönnyebbülten ejtette le a holmiját az íróasztala mellé (vigyázva arra, nehogy magára löttyintse közben a kávéját), és fellélegzett. Itthon volt! Sokkal inkább tekintette ezt a helyet az otthonának, mintsem azt, ahol lakik, és ahova jobbára csak aludni jár haza. Pedig ebben a laboratóriumnak használt irodában valójában nincs semmi különösebben otthonos (még csak virágokat se hozott be, amiket úgyis elfelejtene megöntözni). Igaz, ez arról a másik házról is ugyanúgy elmondható, amiben él. A történtek után Olivia itt talált újból otthonra, a Roxton International Corporation rideg fém és üveg felhőkarcolójában.

Leszenvedte magáról a bokacsizmáját, a sarokba hajította, és felküzdötte helyette a kényelmes benti sportcipőjét. Mindjárt más! Igaz ugyan, hogy a sportcipő aligha illik a hivatali nadrágkösztümjéhez, de kit érdekel, ha az idebent praktikusabb! Úgyis zömében egy seregnyi informatikussal dolgozik együtt, akik annyira elmerülnek a forráskódjaikban és a modellezésben, hogy talán azt se vennék észre, ha félmeztelen rúdtáncot lejtene mellettük. Nem mintha erre valaha is sor kerülhetne. Ennél ő sokkal gátlásosabb, és a testével sincs annyira kibékülve, bár már évek óta ennek sincs különösebb jelentősége. Elmúltak azok az idők, amikor még tetszeni akart valakinek.

Belekortyolt a kávéjába, bekapcsolta a komputerterminált, hogy lássa az új leveleit, meg a rendszer által az előző napi adatokból összeállított gyorsjelentést.

- Jó reggelt, Aurora! - köszönt szórakozottan. - Hogy' aludtál?

- Jó reggelt, Olivia! - felelte a jól ismert, kellemes szoprán hang, ami csak egy hajszálnyival hatott természetellenesebbnek egy valódi emberénél. - Én sohasem alszom. Te hogy' aludtál?

- Köszönöm, jól.

- Egy tízes skálán ötösnek tűnik a mai fizikai és mentális állapotod. Szeretnél róla beszélgetni?

- Nem hinném, Aurora. Foglalkozzunk inkább fontosabb dolgokkal.

- Ahogy kívánod, Olivia - jött a válasz enyhe rosszallással, de elfogadva a döntését.

"Ennyivel aligha úszom meg!" - sóhajtott magában Olivia, ismerve a beszélgetőtársa mindenre odafigyelő, kíváncsi természetét. Aurora már csak ilyen volt. Aurora! A fizikailag nem is létező, számítógépekbe kódolt mesterséges intelligencia, akit Olivia nevezett el így, és aki a nevét a hajnalról kapta, meg az Aurora Borealisról, ami olyan gyönyörűséges látvány, hogy a láttán elfelejtjük, minek is köszönheti valójában a létét.

Kevesen hívták Aurorát Aurorának (bár az utóbbi időben mások is kezdték átvenni ezt a szokást). A Roxton International vezetői számára ő egy kutatási projekt volt, egy hatalmas üzleti lehetőség, a jelenbe kódolt jövő, egy engedelmes és jövedelmező eszköz, az FH451-es modell. A mesterséges intelligencia legújabb generációja, amelyben kiküszöbölték elődei hibáit és gyermekbetegségeit, ami új utat nyit az embert tökéletesen kiszolgáló informatikai eszközök sorában, új szintre emelve az MI-kutatásokat, az ember-gép interakciókat. A mesterséges intelligencia, amely nem csupán gondosan kiszámított algoritmusok által kreált válaszokat tud adni a gigantikus adatbázisai révén az ember kérdéseire, hanem képes önálló logikai kombinációkra, minden korábbinál jobban megközelítve az emberi gondolkodást.