Mi & MI

Leírhatatlan

A reggeli napfény keskeny, szórt fénysugarakkal talált utat magának a szobába, az összehúzott sötétítőfüggönyök hézagain keresztül. Porszemcsék táncoltak a levegőben, az ablakon át madárdal szűrődött be, és vele együtt a közeli erdő semmivel össze nem téveszthető illata kúszott a falak közé. Idilli béke honolt itt, ebben a szárazföld közepén megbúvó kikötőben, a nyüzsgő nagyvilágba ékelődött kicsike oázisban.

Olivia ébredezett. Mocorogni kezdett, majd kényelmesen kinyújtózott a puha ágyban. Csukott szemhéján keresztül is érzékelte a napsugarak melengető és cirógató érintését az arcán. Ez eszébe juttatott másféle érintéseket és reggeli becézgetéseket, amiket évek óta nélkülöznie kellett. Már nem fájt úgy a hiányuk, mint néhány évvel ezelőtt, az eltelt idő során sajgássá szelídült a seb, eltompult az eleven fájdalom. Igaz hát mégis a mondás, hogy az életnek mennie kell tovább, és ha igazán újrakezdi az ember az életét, akkor ez annak természetes velejárója. Ettől még soha nem fogja elfelejteni a férjét és a kislányukat, és egész hátralevő életében reménykedni fog benne, hogy egyszer majd újra találkozhatnak odafent, akárhol is legyen az a túlvilág.

De a mindennapjai és a gondolatai már nem a veszteségei és a munkája körül forogtak szüntelen. A fájdalmára békét talált (ha gyógyírt soha nem is fog). Jack és Sarah talán büszkék lennének rá ezért. A munkája... Nos, az egy érdekes kérdés, mióta teljesen felszámolta a régi élete helyére kényszerből épített magányos létezése kereteit. Klasszikus értelemben vett munkája nincs is. Ő most már nem dr. Olivia S. Mann, a forradalmi mesterséges intelligenciát fejlesztő tudós, aki az MI lelki egészségéért felelős. Azoknak az időknek vége, mióta felmondott a mindenki által irigyelt munkahelyén, és néhány hónapra rá a Roxton International összeomlott, maga alá temetve az alapítóit, a részvényeseit, meg a csillagászati profitot termelő és mindenható MI-ről szőtt nagyratörő álmaikat. A Roxton már a múlté, és ugyancsak a múlté a "csodafegyverük", az FH451-es MI modell is.

Olivia pedig végleg szakított azzal a világgal, a technológiai és IT ipar óriásaival, és a maga útját járta. Pontosabban fogalmazva: kereste a saját útját, amit járnia kellene a történtek után. Kicsit bizonytalanul, kicsit botladozva, de határozottan fellélegezve, és felszabadulva a korábbi nyomás alól. Maga sem tudta, hogy megleli-e az utat, de ha visszatekintett a közelmúltbeli döntéseire, nem bánt meg semmit.

Kinyitotta a szemét, felült az ágyban, és kéjesen nagyot nyújtózkodott, csak úgy ropogtak az ízületei. Annak idején Jack ilyenkor mindig gyönyörködve rajta felejtette a tekintetét a pizsamában vagy hálóingben megfeszülő testén, azután gyakran visszahúzta őt maga mellé, hogy egymásba feledkezzenek. Hiányzott a férje érzéki érintése, a becéző ujjai, a szenvedélyes csókok, az izgalom, a perzselő vágy, és a boldog beteljesülés, a szerelem. De ma már nem sírt miatta, nem omlott össze nélküle. Továbblépett, vagy legalábbis tett egy-két nagy lépést abba az irányba. Az életnek mennie kell tovább.

- Jó reggelt, Olivia! - hallotta a már jól ismert hangot, amely néhány hónapja minden reggel köszöntötte. Könnyebb volt megszoknia a társaságát, mint azt valaha is képzelte volna. Mostanra a napi rutin részévé vált ez is, és jóleső érzéssel töltötte el.

- Jó reggelt, Aurora! - felelte elmosolyodva, és lazán az ölébe ejtette a karjait.

- Jól aludtál?

- Igen, köszönöm. És te?

- Attól a jelentéktelen apróságtól eltekintve, hogy én sohasem alszom, kimondottan jól - kuncogott a kellemes szoprán hang gazdája a saját "belsős" viccükön. Bizonyos értelemben valóban vicces szituáció volt az övék.