Dzsinn

2.

Amikor végre leszedik rólam a szívódrent, megkönnyebbülök. Egy madzaggal kevesebb lóg ki belőlem. A jobb szememen is apadt kicsit a dagadás, résnyire már látok. A reggeli viziten mindig mindent újra elismételnek. A járomcsontom stabil törés, azt legalább nem kötözik be, a bordáim közül négy zúzódott, baromira fáj, de szerencsére nem törtek el. A lábamat meg kell műteni, utána haza fognak engedni, úgyhogy ezzel biztatom magam, hogy otthon könnyebb lesz. Az agyrázkódás mindezek mellett már semmiség.

Lassan múlnak a percek, a délelőtt óvatosan csordogál. Anyu megígérte, hogy behozza a laptopomat, de addig csak unatkozom. Néha arra vetemedek, hogy Józsi bácsihoz szólok pár szót. Ma reggel kitalálta, hogy nagyon fáj a lába, biztosan rossz valamelyik vénája, vizsgálják meg.

– Ez működni fog, figyeld – mondta nekem, és diadalittas fény csillogott a szemében, amikor átvitték a vizsgálóba. Az ajtóra szegezem a tekintetem, de elalszom. A várakozás unalmas, és mintha az eddigi rohanós életemben nem lett volna soha elég időm aludni, az egy évtizede kimerült akkumulátoromat töltöm fel.

Mikor felébredek, Józsi bácsi az ágyán ül, és újságot lapozgat.

– Sikerült? – kérdezem, közben a szám széléről letörlöm az alvás közben kicsordult nyálat.

Józsi bácsi felsóhajt, mire elszontyolodom. Megrázza a fejét. Sosem láttam, milyen a veje, még be se jöttek hozzá látogatóba, de biztosan valami szipirtyó, ha Józsi bácsi ennyire tart tőle.

Aztán egyszerre elvigyorodik, mire felsóhajtok.

– Ez nem volt szép!

– Hogy aggódsz értem, kölyök! De ne reménykedj, nem fognak ezek egyhamar kitenni innen engem – nevet fel reszelős hangon, mire visszadőlök a párnámra. A hirtelen mozdulattól köhögnöm kell, amitől a bordáim majdnem kiesnek a helyükről.

Józsi bácsi felvont szemöldökkel méreget, aztán inkább mesélni kezd.

– Már az egész család vénás volt. Anyám is ezzel szenvedett, néha úgy feldagadt a lába, hogy bele se tudta dugni a cipőjébe, tudtam, hogy úgyis örököltem, mert volt mostanában, hogy nekem is elsúlyosodott estére a lábam. Végignézték valami folyadékkal, és tényleg rossz a keringés. Azt mondta a doktor úr, egy-két nap, és lesz hely rá a műtőben. De ahogy én ismerem itt a dolgokat, talán még egy hetet is nyertem ezzel – dől hátra elégedetten, és óvatosan beigazgatja a lábát a takaró alá.

– Maga maradna, én mennék – mormogom.

– Aztán hová olyan sietős?

Vállat vonok.

– Az iskola. Meg hogy Anyu ne legyen otthon egyedül.

– Kedves asszonynak tűnik.

– Hah, csak azért mondja, mert úgy lekiabálta a fejét.

Józsi bácsi vonogatja a vállát.

– Hát jó, az igaz, rendesen lekapott a tíz körmömről, de az ilyet csak azért csinálja, mert védte a gyerekét. Te miért haragszol rá?

Hideg tolul a mellkasomba. Olyan, mintha a szívódren helyén befújna a jeges szél.

– Úgy tűnik, hogy haragszom rá? – kérdezem lassan, a sok beszédtől egyre jobban zsibbad az arcom.

– Olyasmi. Mintha el akarnád üldözni magadtól – mondja ki Józsi bácsi. Ez az igazság, és ha ezt egy vadidegen ennyire látja, vajon Anyu hogy érezheti magát? Hallgatok, válaszolás helyett elképzelem, hogy beszélek Anyuval, hogy szembenézek vele, hogy megkérdezem, mi lett a citológia eredménye. Hogy bocsánatot kérek, amiért nem mentem el. Hogy hallom, amikor azt mondja, biztosan rosszindulatú, és…