Dzsinn

3.

– Miért hívtál? – jelenik meg Barni az ajtóban. Elalhattam, mert sötétbe borult a szoba, se Józsi bácsi kislámpája, se a tévé nem világít. Az arcomat nem csak a dagadás, hanem a rászáradt könnyek is húzzák. Barni felkapcsolja a velem szemben lévő ágynál az egyik halvány, esti lámpát, kékeslilás fényben úszik tőle az üres szoba. – Hallottam, mi történt Józsi bácsival.

– Hogy van? – tornászom magam feljebb az ágyon, de nehezen megy. Barni megfogja a karom, és segít feljebb ülni.

– Az intenzívre kellett vinni. Összevarrták a fejét.

– De olyan jól volt. Evett Arni linzeréből, együtt nevettünk Julin – suttogom, és elfutja a könny a szemem. Az elmúlt három napban Józsi bácsi volt a családom, és néha tényleg közelebb éreztem magamhoz, mint mostanában Anyut vagy legfőképpen Julit. Kicsordul a könnyem, mire Barni mellém húzódik a székre.

– Figyelnek rá, ebből simán felépülhet. És ahogy ismerem, nem akar ő örökké kórházban lenni.

– De haza se szeretne menni, azt mondta – rázom meg a fejem, és letörlöm a könnyes arcom. – A vejével kellene laknia, meghalt a felesége, azért mondta, hogy rossz a vénája, mert itt akart még maradni. Mi van, ha nem fog már felkelni se?

Bárni hátradől a széken, mintha jobban akarna látni.

– És kihagyná, hogy utoljára vérig sértsen? Nem hiszem.

– Engem nem sértett vérig – motyogom. – A barátom lett. Nincsenek nagyon barátaim.

Patrikra gondolok, aki talán írt pár üzenetet, de nem nagyon izgathatja, hogy miért nem válaszolok.

Barni sóhajt, semmit sem mond, csak ül mellettem a csendben. Jól esik a jelenléte, már az, hogy hallhatom valaki lélegzését azt az illúziót kelti, hogy nem vagyok egyedül.

– Nincsen dolgod? – kérdezem percekkel később, amikor a bűntudat megszólaltat, amiért teljesen lefoglalom.

– Még nem kezdődött el a műszakom, bejöttem előbb – mosolyog rám.

– A telefon miatt? Ne haragudj, nem akartalak zavarni. Nem akartam, hogy emiatt…

– Amúgy is bejöttem volna, nyugi. – Nem hiszek neki. Biztos, hogy a telefon az oka. Fel kellett volna vennem, amikor visszahívott, és megmondani, hogy semmi gáz, akkor nem rángattam volna ide. – Hogy van a lázad?

– Még mindig van, de már legalább harminckilenc alá ment.

Barni bólint, aztán ül tovább csendben, mint valami kóbor kutya, aki az ágyamhoz szegődött, akit ha megrugdosnék, és rákiabálnék, akkor is a lábamnál somfordálna. Vajon mit akar tőlem? Elnézem, ahogy a kényelmetlen széken ül, az ölébe ejtett kezét figyeli, még csak nem is engem, mintha tudná, hogy pont erre van szükségem. Megenyhülök, és miután lassan kényelembe helyezem magam a párnán, halkan, óvatosan szólalok meg:

– Itt volt a nővérem.

– Igen? – emeli rám a tekintetét. Az egyik szemét nem takarja el a nagy haja.

– Igen, hazautazott Olaszországból, hogy meglátogasson.

– Ez kedves tőle.

Felprüszkölök.

– Épp ellenkezőleg. Ha Józsi bácsi itt lenne, megerősíthetné, hogy egy kiállhatatlan perszóna, mindig minden róla kell, hogy szóljon.

Barni bólint, mintha értené, milyen Julival eltölteni akár öt percet is.

– És anyukád mit szól ehhez?

– Nem volt itt.

– Mármint úgy általában. Mit szól ahhoz, hogy a nővéred ilyen? – helyesbít, és közelebb hajol.