Dzsinn

4.

Amikor felébredek, Józsi bácsi már a tévét kapcsolgatja.

– Nagyon jó az alvókád, fiam. Észre sem vetted, ahogy összevesztem itt mindenkivel. Még a vejem is bent volt, pedig nincs is látogatási idő – sóhajtja. Nem bírom letörölni a vigyoromat.

– Józsi bácsi! – Csak ennyire futja tőlem. Az öreg mintha kissé megviseltebb lenne, a nyelve is lassabban forog, a fején egy hatalmas gézturbán, de szemmel láthatólag semmi nagy baja nincsen.

– Az vagyok. Hallom, nem bírsz élni nélkülem.

– Gondoltam, praktikusabb lenne, ha nem cipelnék másik szobába, mert itt vannak a dolgai, ide már beszokott.

Józsi bácsi felsóhajt.

– Most az egyszer nem mondtál hülyeséget. Na, de most csend, ezt nézni akarom. – A szobát betölti valami huszadrangú sorozat zenéje, de mégse tudok most már ezen dühöngeni. Visszavackolódom az ágyba, habár a reggelim az asztalkámon szemez velem. Csomó van a gyomromban, mert ha ma bejön Juli, beszélnem kell vele, úgyhogy evés helyett megpróbálom összeszedni minden sérelmet, amit az évek alatt elkövetett ellenem. Az ebédből sem tudok enni, és mire négykor megindul a látogatók áradata, már magamon kívül vagyok. Biztosra veszem, hogy nem fogom tudni megtenni.

Amikor megérkeznek, Anyu megsimítja a fejem, aztán elmegy beszélni Juhász doktorral, hogy mikor lesz a műtét, Juli pedig belekezd a drámába.

– Jaj, Dani, hogy Anyunál egyetlen normális ágy sincsen. Paolo – aki erre mosolyogva integet nekem – szerint kényelmes, de az én hátamat annyira törte az a régi kanapé, hogy kénytelen voltam befeküdni a te ágyadba.

Mély levegőt veszek, végigcikáz rajtam az ideg, még Paolo tekintetén is látom, hogy érzékeli, hogy valami készülőben van, de Juli csak mondja tovább.

– És ez a közlekedés! Mivel minden lefagyott, és nem akartam kapargatni Anyu kocsijáról a jeget, azt mondtam, jöjjünk taxival, majd én fizetem. De hogy itt milyen árak vannak! Otthon fele ennyiből átjut az ember az ország túlfelére, itt meg csak egy kerületet kellett haladni.

Józsi bácsi a háttérben feljebb hangosítja a tévét, mire Juli elhallgat, hátrafordul, szúrós szemekkel méregeti Józsi bácsit, majd felém hajol, és súgva, mintha valami szövetségben lennénk, közli:

– Eléggé bunkó ez a te szobatársad, nem? – És a szobatársad szót olyan hangsúllyal ejti, hogy ha nem lennék tele törött csontokkal, talán még le is karatéznám. Nem tudom, mi lehet az arcomra írva, de Paolo valamit hablatyol olaszul, aztán eltűnik a kórteremből. Hát így maradt életben Juli mellett, a menekülési ösztön!

– Na, mindegy. Jut eszembe, udvariatlan emberek, a taxis is…

– Juli.

– …akkora egy undok fickó volt, azt mondta, ha drágállom az árat, legközelebb menjek gyalog.

– Juli!

– …te hallottál már ilyet? Mikor neki az a dolga…

– JULI!

– Mi van? – bámul rám döbbenten, mintha most venné észre először, hogy én is itt vagyok. Józsi bácsi leveszi a hangot a tévéről, és izgatottan fordul felénk.

– Megtennéd, hogy elhallgatsz egy kicsit? – sóhajtom, és igazán igyekszem kedves hangszínt megütni.

– Miért? Túl sokat beszélek? Megfájdítottam a fejed? Az mondjuk lehet, hogy nem miattam van, tudod, az agyrázkódás meg a front, nekem is…

– Nem beszélsz túl sokat. Vagyis de, de nem ez zavar. Te mindig csak magadról beszélsz.

– Hogy érted, hogy mindig csak magamról…? – néz rám felvont szemöldökkel. Kegyetlenül kimondom az igazságot.