Dzsinn

5.

Józsi bácsi tévét néz, Zoli bácsi kislámpánál valami nyomozós regényt olvas, én pedig fájok. És nem értem, miért fáj ennyire, mert miután Anyu elment, nagyon sokszor végiggondoltam, és tudom, értem, érzem, hogy az egész hülye játékból nekem csak előnyöm származott. Beszéltem Anyuval, az egyetemet még nem hagytam ott, de rájöttem, hogy nem szeretem, megbolygattam valamit Julival, és el fogom tudni rendezni. Arnit is megoldottam, nem túl szépen, de megoldottam. Csupa jó dolog indult el. Miért fáj akkor mégis ennyire?

Nehezen telik az idő. Józsi bácsi lekapcsolja a tévét, egy perc múlva már szuszog is. Zoli bácsi elalszik könyvvel a kezében, olvasószemüvege félrecsúszva billeg az orrán. Őt nézem, keresem, kutatom a vonásai között Barnit. Az álluk vonala, a szájuk formája és a homlokuk is ugyanolyan. Ha ismerném majd Barnit ötven évesen, ilyen lenne, sóhajtom magamnak.

És megint azt csinálja, hogy megjelenik. Mint valami istenverte dzsinn, akit szólított a gazdája. Besomfordál, az apjához megy először, óvatos mozdulatokkal kiveszi a kezéből a könyvet, és az éjjeliszekrényre fordítja, még a könyvjelzőt is a helyére teszi. A szemüveget összehajtva a könyvre fekteti. Aztán rám pillant, és a kislámpa fényében találkozik a pillantásunk. Megindul felém, én pedig menekülni akarok, elfutni, elbújni, de nem tehetek semmit, mellém lép, tétovázik pár pillanatig, aztán leül a székre. Percekig nem mozdul, megvárja, hogy ránézzek. A legdühösebb tekintetem villantom felé.

– Hazudtál! – kiabálom súgva.

– Sajnálom. Apám a legjobb ember a világon – súgja vissza.

– Akkor miért mondtad, hogy nem?

Megvonja a vállát, lehajtja a fejét.

– Nem tudom. Nem akartam, hogy rosszul érezd magad. Vagy csak… Nem tudom. Hirtelen nem jutott eszembe semmi, amit elmondhatnék.

– Hihetetlen vagy, és az is az, hogy belementem ebbe a hülye játékba – rázom a fejem.

Barni hallgat, neki tudnék menni, meg tudnám rángatni, hogy ne kussoljon most, most beszéljen, most valljon színt, de ő csak figyel. Végül nagy levegőt vesz, azután szólal meg:

– Valamit el kell mondanom. Tegnap azt kérted, hogy beszéljek azzal a valakivel, aki tetszik. Azt mondtad, hogy mondjam el neki az érzéseimet.

Felszusszanok.

– Most komolyan? Azt hittem, világos, hogy befejeztük a játékot – fordulok el tőle.

– De én meg akarom tenni, amit kértél.

– Akkor tedd, menj oda hozzá, és valld be, mit érzel – dohogom. – Engem nem érdekel.

– De pont azt csinálom. Pont be szeretném vallani, mit érzek.

Belefájdulnak a bordáim, de még a térdem is, olyan gyorsan fordulok felé.

– Nem. Na, nem – rázom a fejem. – Eszedbe ne jusson.

– Csak hallgass végig. – Feljebb tornászom magam az ágyon. Ha folytatja, készen állok megrúgni a jó lábammal! – Kérlek!

Kiszökken belőlem egy apró nevetés.

– Te most komolyan azt hiszed, hogy ezek után, ha azt mondod, hogy tetszem, meg fogok bocsátani mindent?

Barni megvonja a vállát.

– Én csak azt csinálom, amit te kértél, mint ahogy a bátyámat is meg fogom látogatni két hét múlva a börtönben.

– Tényleg börtönben van? – lepődök meg.