Dzsinn

1.

Hajnal fél három múlt, én pedig a kedvenc utcáimon száguldok végig. Felettem telihold, Apu imádja a teliholdat, úgyhogy lehúzódok, és lövök egy képet, amit gyorsan elküldök Messengeren. Újra nekiindulok. Minden kihalt, utcalámpák fénye húz el mellettem. Szeretem hallani, ahogy a kanyarban mélyül a motor hangja, ahogy lassítok, úgyhogy újra és újra bemegyek a körforgalomba. Addig körözök ott, míg el nem álmosodom. Akkor aztán a legegyszerűbb úton húzok haza, csak három perc. Mire kihámozom magam a ruhából, és bedőlök az ágyba, már három óra. Magamra húzom a takarót, és úgy alszok délig, mintha semmi sem érdekelne. Legalábbis ezt tervezem.

Anyu reggel benéz hozzám, megébredek a lépteire, de úgy teszek, mintha nem hallanám. Mintha aludnék. Mintha nem tudnám, hogy ott áll az ajtóban, karba fűzött kézzel figyel, mélyet sóhajt, mintha erőt gyűjtene, hogy megszólítson. Csak menj el nélkülem, csak hagyj aludni, csak ne szólj hozzám.

– Dani – súgja halkan. Nem moccanok, pedig nyelnem kell, de inkább megfulladnék, minthogy eláruljam magam. Anyu vár, fájóan hosszúak a másodpercek, mintha nem akarná feladni, mintha nem akarná elengedni. Aztán sóhajt, és behúzza maga mögött az ajtót. Nagyot nyelek, kinyújtom a lábam. Hasra fordulok, magam alá tűröm a takaró szélét, és összeszorítom a szemem. Vissza kell aludnom, muszáj. Erősen szorítom a szemem, és megpróbálok a motor hangjára gondolni, és nem figyelni Anyu motozására a konyhában. Lassan sikerül, Rossinak képzelem magam, már látom is a MotoGP versenypályát, hallom a zúgást, és újra elalszom.

Kettőkor mászok elő a szobából, Anyu a nappaliban, hallom, hogy szól a tévé. Gyorsan lehúzom a vécét, belenézek a tükörbe, és már megyek is el. Nem is látom, nem is érdekel. Tudom, hogy ma egész nap itthon lesz, mert szabit vett ki, úgyhogy nem fogok hazajönni holnapig. Majd beugrom a Sparba valami kajáért, aztán bemegyek arra az egy órára, ami ma van az egyetemen, aztán majd elleszek a többiekkel. Csak ne kelljen hazajönnöm.

De nem vagyok elég gyors, míg felveszem a dzsekimet, Anyu észrevesz.

– Hová mész?

Sápadt az arca, otthoni ruha van rajta, a kedvenc szürke pólója, hozzáillő melegítőnadrággal. Szép fonatban lóg a haja a vállára. Elkapom a fejem, nem bírok ránézni.

– Órám van.

Megnézi a faliórát a tükör mellett. Nem hisz nekem.

– Mikor jössz haza?

– Nem tudom – vetem oda, és feltépem az ajtót. Mélyet lélegzek a gang levegőjéből.

Majdnem késve érek be az órára, olyan sokan voltak a Sparban. Anatómia I. Ebben a félévben ez a legszarabb, de most jól választottam, Viki mellé ültem, akit még a gimiből ismerek, ő volt az alattunk járó évfolyam legokosabbja. Idegesítő, de lelkes és kedves, szóval valószínűleg minden tételt ki fog dolgozni a vizsgára, és azt oda is adja majd nekem, ha szépen kérem. Kétszer rámosolygok, mintha annyira izgalmas lenne, hogy hogyan működik az izomban a feszítés és lazítás. Ötig itt ülök, aztán elköszönök Vikitől, és ráírok Patrikra. Rá általában lehet számítani, de most leráz. Tényleg, elfelejtettem, hogy valami randira ment azzal a fura csajjal, akit a múltkori bulin szedett össze. Nem is emlékszem a csajra, csak a fogaira. Életemben nem láttam még annyira nagy mosolyt. Lófejű, ez az, így neveztem el magamban.

Nekidőlök a motornak, míg próbálom kitalálni, kihez menjek. Arni. Arni a mentőötletem. Két perc múlva válaszol, hogy persze, még alhatok is nála. Csomóba ugrik a gyomrom a gondolatra, de mindegy, megyek, mert otthon nem akarok maradni. Úgyhogy újra beugrom a Sparba, veszek hat sört, aztán azzal csöngetek be hozzá. A motort a ház előtt hagyom. Nem szeretem ezt az utcát, olyan keskeny, mindig attól tartok, valami vadbarom elsodorja a motoromat. Felrémlik, hogy lehet Vikivel is jobban jártam volna, ő nem nyomul rám olyan látványosan, mint Arni, de már mindegy. Már beengedett, már sétálok fel a harmadikra.