Eljő az Éjsötét

A HOTEL ÖRÖKÖSEI

G W E N D O L Y N
~~~

A Hold ezüstös ragyogással borította be a bársonypuha fotel alvóját. A fények az arcán játszottak, a kinti árnyékok színdarabokat adtak elő a bézsszín bőr tulajdonosán.

Gwendolyn a zűrös koraest után elfogyasztotta kései ételét, majd a könyvtárba ment elütni az időt, míg mindenki fel nem szabadul a közös megbeszélés idejére. Amennyire tudta, olyankor az egész Hiedelson család összeül, véglegesíti az idei témát színek szerint, majd bevonva az itt dolgozó vámpírokat és kedvük szerint a vendégeket, együtt varázsolják ünnepiessé a Vörös Pecsét összes fő és mellékhelyiségét.

Egy ölében vámpírlegendákat tartalmazó, súlyos ismeretterjesztőt markolt, miközben oldalra billenő fejjel szuszogott a végtelen némaságban. Már rutinja volt kutatni az erősebb faj történetét és ismert múltját, amit egyébként tartott annyira izgalmasnak, hogy átlagosan ne szunnyadjon el rajta. Talán csak megviselték az ébrenlét órái, vagy már ideje korán túlpörögte azokat, hogy végül mégis az álmodók sorsára jutott.

Nem bírta elfelejteni a szőke fürtös fiatalt sem, aki izzó lávává hevítette a vérét és forronngó vassá a szívét. Ő pedig egyszerűen csak valaki halálát kérte, amit pillanatokon belül meg is kapott. A szavai olyan könnyedén fordultak tettekbe, neki pedig semmit sem kellett tennie a megtorlásért, csupán beszélni. Eleinte elégedettséget érzett, később megvetést, végül pedig azt, hogy valami nincsen rendben. Azzal győzködte magát, hogy helyesen cselekedett, hogy a bűnös nyelvnek bűnhődnie kellett. Mégis, nem az vesztette életét, aki vétett, hanem aki a vétő védelmét élvezte. De ha szabályokat nem sértve, mondhatni már vámpírként járt el, miért érezte mégis hibának a döntését?

Egy nyakára lehelt, puha csók ébresztette fel, majd bőrkeményedéses tenyerek törtek utat a garbóján át. A tudatalatti világába részegült eleinte lomhán pislogott, majd jólesőn felsóhajtott az ismerős vámpíragyarak húsába mélyedésétől. A karjai gyengén emelkedtek meg, majd estek vissza addigi helyükre, ő maga pedig megborzongott, mikor meghallotta a férfi igazán lassú nyelését, melyet mély sóhajtás követett.

– Ezzel téged büntetni sem lehet. – a hang gazdája óvatosan végignyalt a sértett területen. Az érzékeny artérián játszó nyelve annyira csábító volt, hogy Gwen ezúttal sikeresen fonta karjait a keskeny csípő köré, hogy közelebb édesgesse magához a vámpírt.

– Anastasia azt mondta, hogy garbóval és antivörös viselettel távol tudom tartani az agyarakat. – szuszogta, mikor a sötét égbolt árnyalataiba veszett.

– Mégis ki agyarait? – a fitt izomzatú vámpír a karfákon támaszkodott, térdeit a lány combjai mellé döntve. Egy pillanatra sem térdelt le, idegen is lett volna tőle hogy elengedje dominanciájának eme apró szegletét is. Gwen ezt is imádta benne. Végre vigyáztak rá, végre volt vele valaki, aki mellett nem kellett erősnek mutatkoznia akkor is, mikor nem volt az. Saelnek sohasem volt oka hazudni, nem kellett egy adott viselkedésformát kialakítania a túlélésért. – Gondoltam meglátogatlak. Gyakran vagy itt, és lassan idő van. Egyébként a helyedben szakítanék azzal a könyvvel, az írója hajlamos volt olykor füllenteni.

A vörös hajú lány megigazította az elmozdított garbója nyakát, majd készenlétben maga fölé emelte a kezeit egy jóféle nyújtózkodás reményében. A fehér tincsek gazdája minden lépését figyelte, a vágyakozó tekintettől Gwennek kapásból egy halom szörnyen illetlen gondolata támadt, amiket idejekorán el is hessegetett. Hosszú, eseménydús Holdkeltén vannak túl, nincs itt az ideje játszania az áldozatot, és keringőbe húzni a társát, hiába olyan kellemes és hívogató szinte bármi, amit csinál.