Eljő az Éjsötét

MINDIG MOSOLYGÓ HALÁL

D O R O T H Y
~~~

A palota északnyugati sarkában megbújó kert tavasszal mindig vörös jácintoktól illatozott, télen viszont a fehérbe öltöztetett örökzöldek újfajta varázslatot csempésztek a hercegnő kedvenc, ámbár cseppet se eldugott zugába. Dorothy napnyugtakor sokat járt ide, többször is körbesétált a keskeny, kikövezett kis úton. Nem kereste senki, az őrök pedig csak bizonyos szögekből kaphattak belátást elméje kertjébe.

Két fenyő közé hintaágyat ékeltek. Akkor is oda ült le, és lágyan dülöngélt előre, majd hátra. Észak hűvös szele a nehéz csukja alá is kegyetlenül bemart, a lány pedig belegondolt, hogy mérföldekkel odébb, a magaslatok emelkedésétől vámpírok tapossák ugyanezt a havat. A tél lelassította az embereket, a fenevadak viszont megállíthatatlanul rabolták a környező falvak lakosait, akik még nem menekültek a magas falak takarásába. Vámpírok eddig sohasem merészkedtek még a fővárosba, de a szőkeségnek fogalma sem volt mi lenne, ha mégis megtennék. Tudta hogy kegyetlenek, de egy túlélő sem menekült vissza a határuk mögül, hogy beszámoljon róla, mennyire.

Halkan roppant mögötte a hó, de mikor ijedten hátrafordult, csak egy holló meredt rá sötét, értelmes szemekkel. Elé azonban egy sötét ruhákba burkolózott alak került. Dorothy csak egypillanatra látta citromszín szemeinek villanását, világa elfeketedése előtt.

Mikor felébredt fájt a háta. A teste valami keményen rázkódott. Nem is önerőből ébredt, keltegették. Ráncos ujjak tapadtak a bőrére, altatódal hang szólította meg olyan tónusban, ahogy a gyerekeket szokás édesgetni.

– Hercegnő, ideje vastagabb kabátot vennie, lassan a határhoz érünk.

– A határhoz? – a lány egészen jól látott még a Hold gyér fényében is. Kedves, idős arc hajolt bele a látómezejébe, a keze finoman megpaskolta az arcát. Bár koros volt, ősz haja élettel telve hullámzott körülötte, a szeme pedig valamivel világosabb zöldben izzott, mint az övé. Úgy nézett ki, mintha varázslat szüleménye lenne, szinte látta a szikrákat körülötte, és odaképzelte a kis tündérpálcát a kezei közé. Gondolkodás nélkül megbízott benne.

Mire egyet pislantott fájdalom nyilallt a fejébe. Egy magas, vérszagú teremben állt, térdre rogyva, és végignézte, miként rebben el a mesemondó dallamok utolsó nyögése, miképp tűnik el minden élet a zöld mezőkből. Vér fröccsent a padlóra, test puffanása pedig még sohasem volt olyan hangos. A gyilkosok elsétáltak, és szolgálók léptek a helyükbe, hogy feltakarítsák Clara hulláját.

– Ne...Ne érj hozzá! – üvöltött a lány, és a meglepődött vámpírra rontott volna, ha a keskeny ujjak meg nem ragadják a csuklóját, hogy visszatartsák. A remegő lábai miatt újra összecsuklott, szabad karjával Clara maradványai után karmolt a levegőben. Annyit üvöltött, hogy kiszáradt a torka és közben takony borította mindenét az erős sírástól. Elvonszolták tőle.

Dorothy arra ébredt hogy reszket, a gondolatai pedig egymásnak koppanva keresik a helyüket. Hirtelen tört rá a halálfélelem, tehetetlenségében levegő után igyekezett kapkodni, de úgy érezte, mintha ülnének a mellkasán. Maga elé motyogott, de nem értette önnön szavait, és képtelen volt mozdulni, pedig menekülni akart. Leverte a víz, úgy érezte bármelyik pillanatban hátbaszúrhatja valaki és pontosan annyira rettegett, mintha mindettől csak másodpercek választanák el. Hibás volt, megölette Clarat. Ő volt az, és ezért meg kell, hogy fizessen.

– Hé, semmi baj. – hideg hangot hallott maga körül, a tónus rémisztő mivolta ellenére mégis nyugtatóan és cseppet aggódóan hatott. Az őt szólongató érintése sem volt másmilyen, de a hirtelen felhevült, reszkető testét valamicskét lenyugtatta a combját simogató kéz. – Rohamod van. El fog múlni, minden rendben lesz. Nem vagy veszélyben.