Eljő az Éjsötét

GYÖNYÖRŰ SORSCSAPÁS

D O R O T H Y
~~~

Tíz perc eltelte után Dorothy megdöbbenve vette észre magán, hogy az addig pokoli fájdalmat biztosító szúrások okozta fájdalom jócskán kezdett alábbhagyni. Egyre bátrabban mozgatta meg a kötésektől burkolt tagjait, és mikor komolyabb fogóckodó nélkül bírt felülni az ágyban, leesett az álla a csodálkozástól.

– Mégis miféle varázslat ez? – döbbent meg sokadjára, mikor letesztelte, nagyjából mennyit bírnak a tagjai. Az eredmény így sem volt túlzottan fényes, mindene sajgott és több pihenés után sóvárgott, de a vérszívók okozta sebek legalább két hetesnek érződtek.

A fekete hajú vámpírlány a falnak dőlve várakozott és gondterhelten fogta a fejét.

– Az Elsőkre. Mégis mit vétettem, hogy pont nekem kelljen ezt elviselni? – morgott ehhez hasonló kérdéseket olyan, feltehetőleg istenszerű lényekhez, akiket Dorothy hírből sem ismert. – Halhatatlan fejlesztés emberi regenerációhoz, többnyire a nemesek vérének felhasználásával. Mint láthatod. – mutatott rá, és látszott rajta, hogy nem bírja túlzottan a zárkasor levegőjét. Mintha valójában a lelke fulladozott volna.

– Miért van szükség egyáltalán arra, hogy jobban legyünk? Azt értem hogy az én vérem valami gyémánt a szénhalmok között, és értékelem hogy annak ellenére mekkora szemetek vagytok az emberek kapnak ellátást, de kis idő alatt is rájöttem, hogy nem tennétek ezt, ha nem lenne hasznotok belőle.

Dorothy éhes volt ugyan, de mikor a kérdése után a számára behozott tálcára pillantott mégsem érezte sürgősnek, hogy megragadja a száraz kenyeret és befalja a hozzá adott sajttal és hússzeletekkel együtt. Az út alatt kellően összeszűkült a gyomra ahhoz, hogy sokáig bírja, és egyre erősödő vággyal érezte, hogy el akarja hagyni a szenvedő sóhajoktól teljes zárkasort.

– Mivel nyílt titok, és hamarosan mindenki értesül róla aki eddig nem vette volna észre... – a rózsavörös pillantás szinte izzott a benne gyülemlő hirtelen haragtól, és a lány biztos volt benne, hogy megint messzire ment, csak azt nem tudta a létezésen kívül mégis mit csinált. – Mind étel lesztek a nemesek számára. Étel és játékszer, és amíg kifogástalanul viselkedtek, esetleg nem haltok meg. Pontosan ezért, bármennyire is jelentéktelen a fajtád, nem mutatkozhat ázottan, sárosan, tetvesen, bolhásan és büdösen a nemesek előtt az ünnepek alatt.

– Gondolhattam volna. – Dorothy összehúzott szemekkel nézett farkasszemet az önmagát kontroll alatt tartó vérszívóval, és a körmeivel olyan erősen mart a saját bőrébe, hogy az biztos nyomot hagyjon maga után. Legalább annyira, ha nem jobban dübörgött a vére a másiknál, mikor végre teljes valójában tudatosult benne, hogy ők többek itt, mint egyszerű foglyok, rabszolgák, vagy szimpla vértasakok. Ők jelentik a lábakon járó díszvacsorát, és pontosan olyanok, mint számukra a jól átsütött szárnyashús odahaza. Lelki szemei előtt tökéletesen látta, hogy ezek a szörnyetegek miképp ragadják meg az idáig hurcolt embereket, marnak a húsukba és isszák ki minden csepp vérüket, majd dobják el a megmaradt porhüvelyt úgy, akár az értéktelen szemetet. Legszívesebben hangosabban üvöltött volna Isis fülébe, mint mosdatáskor. – Remélem tudod miért néztünk ki úgy, ahogy. – fejezte be végül ennyivel, és inkább a padlót fixírozta, minthogy újra szembesüljön a lelkét tépő fenevaddal, ami a cseléd izzó rubintjában lángolt.

– Haladjunk. – legnagyobb meglepetésére a másik hangja hirtelen lecsendesült, viszont sürgetően visszhangzott. – Igyekezz, vagy láncra verve vonszollak végig a folyosókon.

Dorothy mindössze hangosan felmorrant az újabb üres fenyegetés hallatán, majd lassan kiszivárgott az átjáróra. A léptei darabosak voltak a haragtól, a lélegzetvételei pedig szaporák a méregtől. Az egész útja alatt tudta, minden rúgásnál emlékezett rá hogy csak idő kérdése míg egyszerű étel lesz belőle, de valamiért mélyen belül nem akarta elhinni hogy ez tényleg így van, hogy olyan közel áll hozzá, hogy szinte éreznie kéne az agyarak csikarását a bőrén. Óvatosan megragadta a karját hogy fékezze a remegést, és próbált visszagondolni Clara minden történetére amikkel az út alatt elterelte a figyelmét. A mesékre, amikben még nem holmi ünnepekre szolgálták fel őt egészben.