Vékony jégen táncolsz

Negyedik fejezet II. - The Windmills of Your Mind

Két veszekedéssel magam mögött a jégpálya levegője olyan fullasztóvá válik, hogy alig várom az edzés végét.

És mintha nem csak én érzékelném a hangulatváltozást – a többiek is elnémulnak, elmarad a két végrehajtott gyakorlat közötti bájcsevej, a nevetés, csak az edzőink néha-néha elhangzó utasításainak visszhangja és a korcsolyapengék ismerős karistolása tölti be a helyet.

Yana nem kommentálja a kirohanásomat, és én sem igyekszem felhozni a dolgot, de a levegő még nehezebbnek, még jegesebbnek érződik közöttünk, mint bármikor máskor, úgyhogy tudom, ez még korántsem lerendezett ügy. Lelki szemeim előtt látom, ahogy egyre távolodunk egymástól az úton, amelyen régen még közösen jártunk – de nem találom az ösvényt, ami újra egyfelé vinne minket.

Azonban ezt a cukorkát le kell nyelnem, bármilyen keserű is. Nem tudom, mennyit bírok belőle lenyelni, és meddig bírom magamban tartani, amíg rosszul nem leszek tőle, de most csak a feladataimra – a túlélésre kell koncentrálnom. Máshogy nem megy. Csak így tudom visszatartani az elkeseredettségemet.

❆ ❆ ❆

Az olimpia óta nem esett olyan jól lecsúszni a jégről, mint ennek a furcsa, néma jégszoborrá fagyott edzésnek a végén.

Elsőként lépek le a pályáról, és rekord sebességgel pattintom helyükre az élvédőimet. Sietve összeszedem az idő közben levetett pulcsimat meg a pálya szélén szanaszét dobált zsebkendőket, közben lelökök két élvédőt is a palánkról, de nem törődöm vele. Megragadom a kulacsomat, és a telefonomat is a nadrágom szűk zsebébe tukmálom, figyelmen kívül hagyva, hogy éppen rezeg. Ez az ezredik hívásom a héten valami ismeretlen számról, és egy telefonbeszélgetés egy vadidegennel a legutolsó dolog, amire most vágyom. Az sem kizárt, hogy az anyám próbálkozik az egyik céges telefonjáról, az ő műaggodalmára meg egy képmutató bájcsevejre azonban még kevésbé tartok igényt. Meg is próbálom a nadrág vékony anyagán keresztül kitapogatni a hívásmegszakítás gombot, de akkor a szemem sarkából megpillantom Raya tűzpirosan lobogó copfját, és hirtelen már nem is érdekel, hogy a vacak készülék rendületlenül rezeg tovább a zsebemben. Csak ki akarom panaszkodni magam valakinek, aki talán megért.

Megpördülök, és ahogy Raya velem egy vonalba ér, egy óriási sóhaj kíséretében már hozzá is kezdenék a panaszáradatnak, de ő úgy halad tovább az ajtó felé, mintha itt sem lennék. Utána nyúlok és elkapom az alkarját, azonban nagy meglepetésemre zaklatottan lerázza magáról a kezem. Homlokráncolva bámulok utána.

– Most mi van?

Olyan hévvel fordul vissza, hogy hosszú copfja ostorként csapódik az arcába.

– Gondolkodtál már azon, hogy fel is vedd néha a rohadt telefont?! – vágja hozzám a semmiből, még a szája is megremeg mérgében.

Hátrahőkölök a hirtelen indulattól.

– Hogy jön ez most ide?

– Ha figyelnél másra is saját magadon kívül, tudnád!

Bosszúsan fújtat egyet, és a fejét rázva legyint. Még azelőtt faképnél hagy, hogy visszavághatnék.

Utána kellene mennem, de a lábaim, mintha csak lecövekelték volna őket, nem mozdulnak. Úgy állok a jégpálya ajtajában, mint akit felpofoztak, és teljes sokként ér, hogy ezúttal Rayától érkezett a pofon. A dühe átragad rám, ökölbe szorul a szabad kezem és remegni kezdek, mire még a kulacsomat is elejtem.

Idióta kulacs! Idióta Raya! Idióta én!

Nem gondolkodom, mérgemben a palackba rúgok, de nem a szemben lévő szék lába, hanem egy fekete korcsolya állítja meg.