Vékony jégen táncolsz

Harmadik fejezet - Ne me quitte pas

A jégpálya hűs levegője elsüvít mellettem koszorúzás közben, és lágy borzongás fut végig rajtam, ahogy körbeöleli és végigsimítja az izzadtságtól nedves testemet. Még a ruháim alá is bekúszik a hideg, és eszembe jut, kiskoromban milyen mókás érzésnek találtam, amikor egyszerre fáztam és volt melegem az edzések alatt.
Egy ugráskombinációhoz készülök, tőlem szokatlanul hosszú ideig. Előbb a fejemben kell megugranom a gátat, ami minden kudarcként megélt edzéssel egyre csak magasabbra épül, és már egy ideje nem látom, hol a teteje.

Végül meggyőzöm a kisördögöt a vállamon, hogy ez az ugrás most jó lesz, most sikerülni fog, úgyhogy hátra nyújtom a jobb lábam, a spiccemmel leszúrok és végre elemelkedem a jégről. Még be sem fejezem teljesen mind a három fordulatot, amikor már érzem, hogy mégsem lesz ez olyan jó, mint szerettem volna. Valami isteni csoda folytán sikerül esés nélkül megérkeznem, a bokámba azonban borzasztó fájdalom hasít és le kell tennem a másik lábam is, hogy ne boruljak fel. Ahogy visszanyerem az egyensúlyomat, még megpróbálom rátenni erre a szerencsétlenül elsült tripla lutzra a tervezett toe loopot, de csak egy fordulatra marad elég lendületem.

Ez lehetne a szánalmas definíciója az értelmező kéziszótárban. De a nevem is elférne ott.

Csalódottan fújtatva csúszok Vadim Victorovich mellé, egyik kezem a csípőmön, másikkal a homlokomat fogom szégyenemben. Vadim Victorovich ellentmond minden edzőkről alkotott sztereotípiának, szóval tudom, hogy nem fog leszidni, mint ahogy Yana tenné, mégsem merek a szemébe nézni, úgyhogy inkább a jeget kémlelem.

- Még mindig nem tökéletes a tengelyed, úgyhogy belső élre érkezel. - Köszönöm, utóbbit a magam alá bicsakló bokám is észrevette. - De már sokkal szebb ez a lutz, mint a múlt héten. Én azt mondom, nemsokára elkezdhetjük gyakorolni plusz egy fordulattal.

Vadim Victorovich biztatón a vállamra teszi a kezét, úgyhogy végre felnézek rá, és magamra erőltetek egy hálásnak szánt mosolyt. A férfi visszamosolyog rám, gyér, őszülő haján megcsillan a besütő nyári Nap fénye.

Valahol örülök, hogy ő ilyen nagy reményeket fűz hozzám, azonban ma pont nincs kedvem megkeresni magamban ezt a helyet.

Számomra elképzelhetetlen jelen pillanatban, hogy négy teljes fordulat erejéig a levegőben maradjak és anélkül érjek földet, hogy kitörném a nyakam. Régen rutin volt, ma meg rettegek tőle. De amennyire tudom, igyekszem ezt az érzést elrejteni.

Az edzés hátralévő részében még elkövetek néhány előbbihez hasonló, lutznak egyre kevésbé nevezhető bűnt a jégen, és még én is érzem, hogy olyan ferde vagyok a levegőben, hogy a pisai ferde torony hozzám képest piskóta. Bár Yana most nem velem foglalkozik - a kezdeti érdeklődése után egyre inkább úgy érzem, hogy ignorálni próbál a jeges edzések alatt -, néha látom, ahogy felém pillant, és nem túl elismerő módon, finoman megrázza a fejét, vagy éppen fáradtan lehunyja a szemét, mint aki már nézni sem bírja az ügyetlenkedésemet.

Egyre kimerültebb vagyok, úgyhogy esek és kelek, újabb és újabb kék-zöld foltokkal gazdagítva a már amúgy is véraláfutásokkal mintázott bőrömet. Egy kinek van több lila foltja című versenyen fixen nagyobb esélyekkel indulnék most, mint műkorcsolyában.

Szenvedéseim végén Vadim Victorovich még intéz hozzám néhány lelkesítő szót, még meg is dicsér, bár őszintén szólva nem tudom, mire fel. Frusztrálni is kezd a kedvessége, arra gondolok, hogy Yanától egészen biztosan nem ezeket a megjegyzéseket kapnám, és hogy neki sokkal inkább igaza lenne.

Szörnyűnek érzem magam, és egyszerre vágyom rá, de félek is attól, hogy ezt a szemembe mondják.

Amikor a kedvesebbik edzőm végre utamra enged, a jégről lefelé menet nem lassítok, úgy hagyom magamat a palánknak csapódni, mintha egy darab fa lennék.