A zöldszemű és a professzor

1. rész - Professzor

Megállt az íróasztal mögött, az asztal alól kifordította a széket, és lapjára emelte az egyik lábát. A térdére támaszkodott, miközben sorolni kezdte a klasszikus romantikus irodalom általános jellemzőit. Vagy huszonöten vettek részt az előadásán, de csak egy volt közülük, akinek a figyelmét úgy igazán magán érezte. Az a füstösre sminkelt szempár a második sorban, az a zöld, csillogó, érdeklődő, mégis valahogy kissé szomorú tekintet, akár egy nagyon hegyes és nagyon apró tű, folyamatosan a bőrébe szúrt ott, ahol fedetlen volt a teste. Végig az ing feltűrt ujjaiból kilátszó karjain, a kezein, a nyakán, az arcán és az ajkain. Nem kellett ránézzen a szempár tulajdonosára, anélkül is tudta, hogy számára valószínűleg csak ő van a teremben, azóta, hogy belépett ide. Szerencsére kellően rutinos előadó volt ahhoz, hogy ne jöjjön zavarba ettől a különleges tekintettől. Miközben tovább magyarázott, azon kezdett gondolkodni, hogy vajon milyen lehet az érintése, ha csupán a tekintete is elég volt hozzá, hogy felgyorsítsa a pulzusát. Várta, hogy ő is közbeszóljon, hogy kérdezzen, valamit vagy bármit, Wordsworth-ről vagy Shelley-ről, ahogyan azt mások tették, de a zöld tekintet nem kért magának szót, csak csendben, álmodozón nézte és hallgatta őt tovább.

Az idő gyorsan telt, annak ellenére, hogy nem az angol romantikusok voltak a kedvencei, ma valahogy mégsem volt megerőltető róluk beszélni. Mire elfogytak az utolsó kérdések is és ő megköszönte a hallgatók megtisztelő figyelmét addigra már úgy érezte, hogy az apró szúrások helyett lángok borítják a bőrét. A terem hirtelen megtelt zajokkal és a zöldszemű is eltette a jegyzeteit, fogta a kabátját és vállára vette a táskáját, pont úgy, ahogy mindenki más a teremben. Szerette volna őt megállítani és megkérdezni tőle, hogy ki a kedvenc írója, de hirtelen túl sokan állták körül, hogy olyan kérdéseket tegyenek fel neki, amiket igazán feltehettek volna tíz perccel ezelőtt is, és ő nem tehette meg, hogy nem válaszol, így csak egyszerűen végignézte, ahogy a lány elsétál mellette és szégyenlősen, a szempillái alól, még egyszer, utoljára ráemeli a tekintetét, aztán kilép a folyosó sötétjébe. Talán majd máskor, gondolta, és csak most vette észre, hogy azok a zöld szemek magukkal vitték a meleget...