A zöldszemű és a professzor

3. rész - Professzor

A szél dühösen csapkodta az esőcseppeket az előadóterem nagy ablakaihoz és besüvített a körülöttük lévő réseken. Hangosabban kellett beszéljen, hogy a hangját a hátsó sorokban helyet foglalók is hallják. Már akkor is zuhogott, amikor az egyetemre ért, de a szél csak az utóbbi tíz percben támadt fel.

Épp csak rátért Dosztojevszkij életpályájára, amikor nyikorogva kinyílt, vagyis pontosabban kicsapódott az előadó ajtaja. Az első, amit észrevett, az az volt, hogy a hirtelen támadt huzatban úgy repültek szét az eddig az íróasztalon heverő jegyzetei, mint az elsárgult falevelek odakint a viharban. Káromkodni lett volna kedve, de inkább behunyta a szemét, elszámolt magában háromig, aztán kinyitotta a szemét, és miközben kényszeredetten a hajába túrt, az ajtó irányába fordította a dühös tekintetét. Csakhogy az ajtón belépő már nem az ajtóban állt, ahogyan azt gondolta, hanem pár lépésre előtte térdelt a katedrán és láthatóan azon igyekezett, hogy mentse, ami menthető. A rohadt életbe. Szűrte a fogai között és remélte, hogy elég hangosan kopog az eső, hogy elnyelje a káromkodását, aztán közelebb lépett a lányhoz.
- Hagyja ott azokat a papírokat! - szólt rá erélyesen, jóval erélyesebben, mint ahogyan azt megérdemelte volna néhány földre hullott papírlap miatt. - Majd ha befejeztem az előadást, utána összeszedheti! Hogy gondolta...!?
- Én nagyon sajnálom, professzor... - nézett fel rá riadtan a lány. - Nem akartam problémát okozni...
- Az isten áldja meg, Miss... - mordult rá újra szerencsétlenre, pedig egyáltalán nem volt rá szükség, hogy ennyire durva legyen vele, ám annyira meglepték azok a riadt szemek, hogy egyszerűen csak elfelejtett kedves lenni.
- Miss Mills... - segítette ki őt a lány, aztán elfordította róla a tekintetét és egy újabb papírlapért nyúlt
- Miss Mills! - guggolt le hozzá, és hálás volt, amiért az íróasztal eltakarja őket a kíváncsi szemek elől. - Hallotta, mit mondtam! Majd előadás után összeszedjük a papírokat! - mondta, ezúttal már megenyhülve, és hogy a lány tényleg tegye is, amit kért, az egyik kezével a táskája után nyúlt, a másikat pedig felé nyújtotta, hogy felsegítse őt. - Üljön le! És hagyja, hogy befejezzem az előadásomat, Miss Mills! Kérem!

A lány pedig néhány másodpercnyi zavart tétovázás után végre megfogta a kezét és hagyta, hogy talpraállítsa őt. Visszaadta neki a hátizsákját, aztán megvárta, míg lesétál a katedráról és helyet foglal, utána nagy levegőt vett, elnézést kért a hallgatóktól a közjátékért és folytatta az előadását a 19. századi orosz irodalomról.

Miközben az este zárásaként összehasonlította a két óriás, Tolsztoj és Dosztojevszkij munkásságát, az első sor széle felé pillantott. A lány sötétzöld pulóverben, vállig érő, széltől és esőtől kócos hajjal, sötétre sminkelt szemekkel és feketére lakkozott rövid körmökkel még ott ült, de amióta leült, egyszer sem nézett rá. Pedig ő volt az. A zöldszemű. Aki szeptember végén elvitte magával a meleget. És akinek most mégis hideg volt a keze.