A zöldszemű és a professzor

5. rész - Professzor

Alig fejezte be az előadást, a telefonja rezegni kezdett a zsebében. A húga volt az és muszáj volt felvennie. A teremben ülők nagyrésze még csak a pakolásnál tartott, csupán egy-két diák vette fel a kabátját, ezért úgy döntött, hogy kimegy a folyosóra, hogy nyugodtan beszélhessen. Miközben az ajtóhoz indult, a zöldszemű végre pillantásra méltatta őt. Meglepte, ahogy az ismerős melegség végigsimogatott az arcán és a nyakán, de mielőtt bármit is reagálhatott volna, a vonal túloldalán a húga máris zúdítani kezdte rá, hogy mennyire nehéz neki egyedül gondját viselni az anyjuknak, mire ő dühében felgyorsította a lépteit és kiviharzott a teremből.

Fel-alá járkált a hosszú, félhomályba burkolózó folyosón, és hagyta, hogy a testvére kipanaszkodja magát, aztán meg megpróbált lelket önteni belé, és megígérte, hogy küldd még pénzt, hogy ki tudja fizetni a nővért, aki besegített az ápolásában. Ennyi volt a legtöbb, amit jelenleg tehetett. Odakint még mindig esett és fújt. Nem mutatkozott remény rá, hogy még ma befejezze. Az udvarra alig szűrődött ki fény az épületből. A falak mentén álló szobrokra (az egyetem életében fontos szerepet játszó és mára már halott személyeket ábrázoló szobrokra) nedves falevelek tapadtak, amik aztán pár pillanat múlva máris továbbrepültek és eltűntek a sötétben. Miután befejezte a hívást, megállt az egyik ablaknál és a homlokát az üvegnek nyomta. Néhányszor mély levegőt vett, a lélegzete párája lecsapódott a hideg felületen.

Jó éjszakát, professzor! Hallotta valahonnan nagyon messziről. Lépések visszhangoztak a folyosón, elhalkultak és majd csend lett a falak között, és neki csak most jutott eszébe a zöldszemű. Rohanni kezdett, de az előadóban már senki nem volt. Észre sem vette, hogy kapkodja a levegőt, amikor megállt az íróasztal mellett. A jegyzete tetejére egy sárga post it volt ragasztva, kerek, apró betűkkel annyit állt rajta: Sajnálom.

Annak a lánynak nem volt kabátja, sem esernyője. És ha a professzornak lett volna kutyája, azt sem engedte volna ki ilyen időben. A rohadt életbe. A táskájába dobta a telefonját, belegyűrte a tökéletes rendbe szedett jegyzetet és megint rohanni kezdett. Próbálta magára rángatni a bőrkabátját, de csak félig sikerült felvennie, és ettől úgy festett, mire az épület elé ért, mint egy sárgacédulás, akire fordítva adták rá a kényszerzubbonyt. Senkit nem látott az utcán és fogalma sem volt róla, hogy merre induljon. Jobbra vagy balra? De nem volt vesztegetni való ideje, hogy gondolkodjon. Leszaladt a lépcsőn és fél perc múlva már a kocsijában ült, a táskáját és a kabátját a hátsó ülésre hajította, aztán kigurult a parkolóból és balra indult.

A lány fázósan ölelte át magát és amennyire csak tudott az épületek falához húzódva sétált, hogy minél kevésbé érje az eső. Lassított mellette és lehúzta az ablakot.
- Miss Mills!
A zöld szemek elkerekedve villantak rá.
- Szálljon be, hazaviszem!
Megállt és kilökte az ajtót, hogy nyomatékot adjon a szavainak. A lány is megállt, de nem mozdult.
- Megfázik! Az isten áldja meg! Szálljon be!
- Professzor...
- Mozogjon már! Vagy azt akarja, hogy teljes szétázzon az ülés maga miatt? - mordult rá, és ez végre működött.
A lány az autóhoz lépett, magához ölelte a táskáját, beült, aztán becsukta az ajtót, ő pedig gázt adott.
- Én is összevizezem az ülését... - mondta halkan a zöldszemű mereven maga elé nézve.
- Milyen eszelős nőszemély az, aki esernyő és kabát nélkül indul el ilyen időben? - gyötörte tovább, és maga sem értette mi ütött belé.
- Nem vagyok fázós! És volt esernyőm. Csak... Csak elvitte a szél - felelte halkan.
- Nem fázós... - ismételte el, de csak magának, és megnyomott egy gombot a műszerfalon, hogy bekapcsolja az ülésfűtést. - Hol lakik?
- Elég, ha kitesz a metrónál, nem szükséges, hogy miattam fáradjon, professzor... - ellenkezett vele a lány, bár pontosan tudta, hogy udvariasságból, mégis dühítette őt.
- A címét kérdeztem, Miss Mills!
És mielőtt teljesen elveszthette volna a türelmét, a lány elárulta neki, hogy hol lakik.
- Walbrook avenue 12.
Válaszul csak bólintott, tudta, hogy merre kell menjen és a következő sarkon jobbra fordult. De nem sietett.

Szerette, hogy a lány mellette ül. Az parfümje édes illata az eső páráján át is az orrába kúszott. A haja a nyakába és az arcába tapadt, a keze pedig még mindig vizes volt. És mivel nem akarta megbámulni, ezért csak lopva nézte őt, a szeme sarkából. Szeretett volna vele beszélgetni, de fogalma sem volt, hogy miről beszélgethetnének ők ketten.
- Vacsorá... - kérdezte volna néhány percnyi csend után, de a zöldszemű is ugyanezt a pillanatot választotta arra, hogy megszólaljon.
- Sajnálom, hogy gondot okozok, professzor! - mondta, ő pedig legszívesebben ráüvöltött volna, hogy kurvára semmilyen gondot nem okoz, mert üresek a napjai, és üres az ágya is, és hetek óta a legjobb dolog, ami vele történt, az ő, a zöldszemű, és vele akar vacsorázni, és ha hagyná, akkor talán át is ölelné egy kicsit, nem túl sokáig, hogy meg ne rémítse, de azért ahhoz elég hosszan, hogy a szívét a sajátján érezze dobogni, mielőtt elengedné, de nem üvöltött, inkább megmarkolta a kormányt és elszámolt tízig. Amikor a tízhez ért, épp megálltak egy piros lámpánál.
- Tom - mondta és a lány felé nyújtotta a jobb kezét a sebváltó felett.
A lány meglepve nézett rá, előbb a kezére, utána az arcára, majd vissza a kezére, mintha fogalma sem lenne, hogy mit is jelent ez a gesztus, de végül csak elengedte a hátizsákját és megfogta a kezét.
- Julia.
- Vacsorázott korábban már valamit, Julia?
- Nem - rázta meg a fejét.
- Akkor szerzünk valami vacsorát, mert én éhes vagyok - közölte vele ellenkezést nem tűrően, mire a lány rémülten nézett rá. - Nem étterembe megyünk, ne ijedezzen, mindketten tudjuk, hogy jelenleg nem alkalmas a külseje arra, hogy étteremben együnk, mint a normális emberek! Szereti a hamburgert? - kérdezte, mire a lány csendben bólintott, és elfordult tőle. - Kész szerencse! - vágta rá, és a legközelebbi gyorsétterem felé indult tovább, amikor a lámpa zöldre váltott.

Jóllakatja, aztán hazaviszi a fázós zöldszeműt. Ez lesz a mai jó cselekedete.