A zöldszemű és a professzor

12. rész - Zöldszemű

Magától ébredt. Régen fordult elő ilyen, az utóbbi időben rendszeresen nyomta szundira a mobilját reggelente. Nem aludt sokat az éjszaka, most mégis kipihentnek érezte magát. A függönyökön túl már reggel volt, de idebent még egy kicsi megmaradt az éjszakából. A professzor még aludt mellette. Elmosolyodott, és legszívesebben végigfuttatta volna az ujjait az arcán megjelent alig borostáján, de nem akarta felébreszteni. Inkább csak csendben nézte őt, és élvezte, hogy egy kicsit egyedül lehet az éjszaka emlékeivel.

Amikor a vacsora után a férfi felajánlotta, hogy igyanak meg még egy pohár bort nála, ő nem mondott nemet. Túlságosan jól érezte magát a társaságában, és egyáltalán nem bánta volna azt sem, ha az a pohár bor tényleg csak egy pohár bort jelent, mert minden egyes perccel egyre jobban tetszett neki az a régimódi úriember, aki a professzor laza külseje mögött rejtőzött. 

Egy tágas, letisztult eleganciával berendezett belvárosi apartmant képzelt el magának, amikor arra gondolt, hogy vajon hol élhet egy menő egyetemi tanár, és talán nem is tévedhetett volna nagyobbat. Ugyanis a férfi egy soklakásos társasház második emeletén lakott a külvárosban, viszonylag messze az egyetemtől. És ahogy beengedte őt az ajtón és felkapcsolta a villanyt, a tágas, letisztult eleganciáról kiderült, hogy az egy alig harmincnéhány négyzetméteres lakás, a létező legkülönfélébb stílusú bútorokkal berendezve, ahol minden fa és textil, és minden barna és szürke, és ami mégsem sötét vagy zsúfolt, sokkal inkább barátságos és otthonos. De nem is ez volt, ami lenyűgözte őt, hanem az, hogy mindenhol könyvek voltak. Nem csak az egyik falat teljesen beborító könyvespolcon, hanem szó szerint mindenhol. A kanapén, az előtte álló dohányzóasztal üveglapján, és alatta is. Az öblös fotel karfáján. Az ablakpárkányon két kaktusz között. A nappalit a konyhától elválasztó reggelizőpulton. A konyhaszekrény tetején. Mindenhol. Mennyország gondolta. Pont ilyen lehet a mennyország. De mielőtt bármit is mondhatott volna, a professzor magához ölelte őt és csókolni kezdte.

Egy meglepett sóhajra futotta tőle csupán, és mivel biztos volt benne, hogy a könyvek később is ott lesznek még, így eszébe sem jutott ellenkezni. Behunyta a szemét, átölelte a férfi nyakát és hagyta, hogy az egyenesen az ágyába vigye. Szerette, ahogy a professzor türelemmel és rutinnal kezdte őt szeretni. Nem sietett sehová, nem kapkodott, minden mozdulatával azt éreztette vele, hogy ma éjjel nincs nála szebb és fontosabb. Kávé illatod van... Mormolta halkan az ajkait a nyakának nyomva, ő pedig nem tudott tovább várni, mert szüksége volt rá, hogy végre teljesen és egészen az övé lehessen. A lábait a férfi dereka köré fonta és lassan magába húzza őt. És ahogy a professzor feltámaszkodott mellette és lenézett rá az utcai lámpák sárgás világításának fényében, úgy érezte, hogy nem csak a teste lett az övé, hanem a lelke is. Túl sok mindent látott tükröződni a saját érzéseiből a professzor szemeiben, és túl vonzó volt, ahogy a szemöldökét ráncolta és a haja a homlokába hullott, és szerette volna neki bevallani, hogy szereti őt, de ehelyett csak annyit mondott, hogy kávé illatú a testápolóm, aztán még hozzátette azt is, hogy kérlek, mire a férfi kisimította a haját a homlokából és végre megmozdította a csípőjét, és ez az egy mozdulat elég volt arra, hogy mindent elfelejtsen, ami ezen a szobán kívül létezett.

Arra ébredt, hogy a professzor feljebb húzta a takarót a vállán. Nem tudta, hogy vajon csak két percet aludt, vagy két órát. Jóleső meleg vette körbe és a férfi testének illata. Egy idegen ágyban volt, egy olyan férfi karjaiban, akit alig ismert, mégis azt érezte, hogy otthon van. Kinyújtózott a takaró alatt és felnézett a mellette fekvőre.

- Aludj csak tovább nyugodtan! - simogatta meg az arcát a férfi. - Nem akartalak felébreszteni...

- Nem alszol... - állapította meg, és csak arra tudott gondolni, hogy a professzor miatta nem alszik.