A zöldszemű és a professzor

10. rész - Zöldszemű

A pillangók azonnal szárnyat bontottak a hasában, ahogy belépett az előadóterembe és a tekintete találkozott a férfiéval. Már nagyon várta ezt az estét. Legalább ötször öltözött át, mielőtt elindult volna otthonról. Sok mindent felpróbált, végül a kedvenc, sötétzöld ruhájára esett a választása. Abban magabiztosnak érezte magát. A professzor ma este egy fekete szövetnadrágot viselt, fehér inggel, aminek felhajtotta az ujjait és kigombolta a legfelső gombját. Elegáns volt. Elegáns és vonzó.
- Jó estét, professzor! - bólintott felé egy kedves mosollyal az ajkain.
- Jó estét, Julia! - mosolygott vissza rá a férfi és ettől a pillangói úgy tűnt, hogy teljesen megbolondultak.
Helyet foglalt a múltkori helyén, az első sor szélén, és kipakolta maga elé a táskájából a jegyzetfüzetét és a tollát.

Mire újra a férfira emelte a tekintetét, az az ablakhoz sétált. Odakint az egyetem udvara sötétségbe burkolózott, csupán néhány lámpa világította meg sápadtan a kopasz fákat és az üres padokat parkban. November volt. Az ősz utolsó hónapja, de a szelek és esők hidegében már ott bujkált a tél ígérete. Napok kérdése volt csupán, hogy a tél - akár Sebhelyes, Jack London gyönyörű farkasa - kitátsa a száját és belemélyessze hegyes fogait a városba.

Volt még öt perc az előadás kezdetéig. És kilencvenöt perc a végéig. És az még olyan messzinek tűnt. De amint a professzor fellépett a katedrára, az idő mintha hirtelen már nem is számított volna, mert a férfi megint elvarázsolta őt. Nem csak azzal, hogy ez alkalommal is szemérmetlenül bámulhatta őt, hanem azzal is, ahogyan az amerikai romantikusokról és Poe-ról beszélt. Egyértelműen volt, hogy ez lehetett az egyik kedvenc irodalmi témája. Arra gondolt, hogy kész szerencse, hogy a férfi nem néz rá, miközben magyaráz, mert sokszor így is nehezen fogta vissza magát, hogy ne szakítsa félbe az előadását egy Imádom magát, professzor! felkiáltással, amivel valószínűleg nem csak a férfit, hanem a többi jelenlévőt is megbotránkoztatta volna.

"De szerelmünk több volt, mint soké,

Ki nagyobb, mint ő meg én,

Okosabb, mint ő meg én

S sem az angyalok a felhők felett,

Sem az ördögök tenger fenekén

Nem tehetik, hogy szívtől a szív,

Elváljunk, ő meg én."

És miközben a professzor már a hallgatók kérdéseire válaszolt, ő még az idézet utolsó szavait írta a füzetébe, és a gondolattól, hogy a férfi talán nem véletlenül választotta ezt a pár sort az előadása lezárásához, tompa, lassan hullámzó melegség áradt szét a bordái mögött, és észre sem vette, hogy az ajkai maguktól húzódnak boldog mosolyra.

Becsukta a füzetét és pakolni kezdett, és a professzor is úgy tett, mintha nem sokára indulna, de biztos volt benne, hogy mindketten arra várnak, hogy végre egyedül maradjanak a teremben. Miután az utolsó diák is távozott, felállt és lassan a katedrához sétált.
- Professzor... - mosolygott rá a férfira, amint megállt az íróasztala mellett.
- Julia...
- Csodás előadást tartott ma este is! - mondta, és meg sem próbálta leplezni a rajongását.
- Örülök, hogy eljöttél!
- Semmiképp nem hagytam volna ki! - felelte, és szerette, ahogy a férfi tekintete végigigsimított az arcán.
- Ezt neked hoztam! - csúsztatott felé a professzor az íróasztalon egy egyszerű barna papírba csomagolt és piros madzaggal átkötött könyvet.
- Nekem? - kérdezte meglepve.
- Nálad sokkal jobb helye lesz! - felelte a férfi, aztán felvette a könyvet az asztalról és a kezébe adta. - Bontsd ki!
- De... - próbált ellenkezni, mert egyáltalán nem számított ajándékra ma este, mert már az is elég ajándék volt, hogy újra találkozhattak, de a professzor nem hagyta, hogy ellenkezzen.
- Ssss... Csak bontsd ki!
Egy hosszú másodpercig még a férfit nézte, aztán megadóan sóhajtott egyet és kikötötte a madzagot, majd lassan kibontotta a csomagolást.