A zöldszemű és a professzor

6. rész - Zöldszemű

A professzor alig fejezte be az előadást, de a mobilja már ott volt a kezében és a homlokát ráncolva nézett a kijelzőre. A teremben ülők nagyrésze még csak a pakolásnál tartott, ő meg még ott sem, mert csak ült ott a sor szélén, a megszégyenülése romjainak tetején, és arra várt, hogy mindenki távozzon, hogy utána összeszedhesse a széthullott jegyzetet, és végre ő is hazamehessen.
- Helló, Kelly... - hallotta a professzor hangját, ahogy fogadta a hívást, miközben sietve az ajtó felé indult.
Egy hosszú pillanatra összeakadt a tekintetük, de az a pillanat gyorsan elmúlt és a professzor léptei már az ajtón túlról hallatszottak.

Kelly. Szép név. Biztosan egy szép nő viseli. Magas, Szőke. Vékony derekú. Hosszú combú. Legalább C-s, vagy inkább D-s mellekkel. Ügyvéd, vagy gyerekorvos. Legalábbis valami ilyesmi barátnőt tudott csak elképzelni a professzor mellé. Valaki nagyon mást, mint amilyen ő volt. És észre sem vette, hogy ezzel az egésszel csak még jobban elszomorítja magát.

Miután az utolsó diák is távozott, nekiállt összeszedni a papírlapokat a katedrán. Sietett, ahogy csak tudott, remélte, hogy végez mielőtt a professzor visszajön a terembe. Nem akart vele kettesben maradni. Vagyis dehogynem, másra sem vágyott jobban, mint a professzorral kettesben maradni. De biztos volt benne, hogy a történtek után a professzor szóra sem méltatná őt, és ettől csak még szánalmasabbnak érezte volna magát, de az már túlságosan sok lett volna egy estére.

Oldalszám szerint sorba rakta a papírokat, aztán fogta a táskáját és alig várta, hogy az épületen kívül érjen. Az ajtóhoz érve azonban megtorpant. Odakintről még hallotta a professzor hangját, úgyhogy még biztosan maradt egy kis ideje. Visszament a katedrára, előkotorta a táskájából a post-it tömbjét, a legfelső lapra ráírta, hogy 'sajnálom', aztán a lapot ráragasztotta a jegyzet tetejére. És tisztában volt vele, hogy indulnia kellene. De a professzor kabátja ott hevert, hanyagul a szék hátára dobva, és a kezei maguktól mozdultak. A fekete bőr puha volt az ujjai alatt. És hűvös volt a műselyem bélés, ahogy a kipirult arcához ért. Behunyta a szemét és mélyen belélegezte az illatát. A legkülönlegesebb volt, amit valaha érzett. Bőr, hamu, frissen hegyezett ceruzák, dohány, kakaó és még valami, amit nem tudott meghatározni, hiába is próbálta. De most már tényleg indulnia kellett.

Jó éjszakát, professzor! Köszönt bele a félhomályba, de csak az illendőség kedvéért, mert biztos volt benne, hogy a hangja nem ér el a professzorig, aki a folyósó távolabbi végében állt és a fejét az egyik ablaknak támasztotta, aztán hátat fordított neki és kisietett az épületből. Az utcára érve jött csak rá, hogy az esőről és a szélről időközben megfeledkezett. Bár lenne egy esernyője, gondolta szomorúan, aztán fázósan átölelte magát és amennyire csak tudott az épületek falához húzódva sétált, hogy minél kevésbé érje az eső, amíg eléri a metrót.

Néhány perc múlva egy autó lassított mellette, de ő nem akart tudomást venni róla. Nem volt senki az utcán, ha elakarják rabolni, és ő sikítani kezdene, senki nem segítene neki.
- Miss Mills!
A nevét hallva összerezzent és a hang irányába kapta a fejét.
- Szálljon be, hazaviszem!
A professzor megállította az öreg, fekete BMW-jét, és kilökte az ajtaját. Ő is megállt, de nem igazán értette, hogy mi történik.
- Megfázik! Az isten áldja meg! Szálljon már be! - emelte fel a hangját a férfi, és ő szerette volna udvariasan visszautasítani ezt kicsit sem visszautasíthatlan ajánlatot, azonban az agya nem akart együttműködni vele.
- Professzor... - sóhajtotta, és ennél többre nem volt képes.
- Mozogjon már! Vagy azt akarja, hogy teljesen szétázzon az ülés maga miatt? - kiabált rá az az édes hang, és utálta a gondolatot, hogy ma már másodszor mérgeli fel a professzort, úgyhogy inkább az autóhoz lépett, magához ölelte a táskáját és beült, aztán becsukta az ajtót, és már gurult is alatta a kocsi.
- Én is összevizezem az ülését... - mondta halkan, de nem mert a professzorra nézni.
- Milyen eszelős nőszemély az, aki esernyő és kabát nélkül indul el ilyen időben?
- Nem vagyok fázós. És volt esernyőm. Csak... Csak elvitte a szél - védte meg magát halkan, és még mindig nem értette mit keres a professzor kocsijában, ha a professzor hallhatóan utálja őt.
- Nem fázós... - ismételte el a szavait leplezetlen gúnnyal a férfi, aztán megnyomott egy gombot a műszerfalon, és az ülés máris melegedni kezdett a feneke alatt.
Legszívesebben felnyögött volna, mert olyan jólesett neki a meleg, de inkább a nyelvébe harapott, mert esze ágában sem volt beismerni neki, hogy mennyire nagyon fázott.
- Hol lakik? - kérdezte tőle a professzor, ő pedig majdnem félrenyelt, mert a nyelve még mindig a fogai között volt.
- Elég, ha kitesz a metrónál, nem szükséges, hogy miattam fáradjon, professzor...
- A címét kérdeztem, Miss Mills! - mordult rá a férfi válaszul, ő pedig nem tehetett mást, megadta magát.
És a címét is.
- Walbrook avenue 12.
A professzor bólintott, majd a következő sarkon jobbra fordult.

Pár kilométer múlva megengedte magának, hogy hátradőljön az ülésben. Egyszerre utálta és szerette, hogy a férfi mellett ülhet. Az illata, amit a kabátjában is érzett, az eső páráján át is az orrába kúszott. Ő ázott és szélfútta volt, a haja a nyakába és az arcába tapadt, míg a professzor makulátlanul nézett ki, mintha csak két perce lépett volna le egy női magazin címlapjáról. De nem akarta megbámulni, ezért csak lopva nézte őt, a szeme sarkából. Szeretett volna beszélgetni is vele, de fogalma sem volt, hogy miről beszélgethetnének ők ketten.

- Vacsorá... - kérdezett volna valamit a férfi néhány percnyi csend után, de szerencsétlenségére ő is ugyanezt a pillanatot választotta arra, hogy megszólaljon.
- Sajnálom, hogy gondot okozok, professzor! - mondta halkan, de nem kapott választ, és attól, hogy a professzor ignorálta őt, könnyek gyűltek a szemébe, amiket nem győzött kipislogni.

Arra gondolt, hogy a következő piros lámpánál kiszáll, becsapja maga után a kocsiajtót és gyalog megy tovább, szakadó eső és szélvihar ide vagy oda. Ám a következő piros lámpánál a férfi a sebváltó felett a jobb kezét nyújtotta felé.
- Tom - mondta, és a hangja már kicsit sem tűnt dühösnek, ő pedig meglepve nézett rá.
Előbb a kezére, az inge még mindig fel volt tűrve a könyökéig és látni engedte az alkarját borító tetoválását, amit ő annyira meg szeretett volna érinteni, utána az arcára emelte a tekintetét, majd vissza a kezére, és csak lassan fogta fel, hogy a professzor az előbb bemutatkozott neki. Végül elengedte a hátizsákját és a férfi melegen és nagyon gyengéden szorította meg az ő apró és hideg kezét.
- Julia.
- Vacsorázott már valamit, Julia? - kérdezte tőle máris a férfi, és attól, ahogyan a nevét a férfi szájából hallotta, valami nagyon kellemes bizsergést áradt szét az egész testében a gyomra tájékáról kiindulva.
- Nem - rázta meg a fejét.
- Akkor szerzünk valami vacsorát, mert én éhes vagyok - közölte vele, mire az a kellemes bizsergés hirtelen semmivé lett. - Nem étterembe megyünk, ne ijedezzen, mindketten tudjuk, hogy jelenleg nem alkalmas a külseje arra, hogy étteremben együnk, mint a normális emberek! - fedte meg a férfi, de ő egész egyszerűen nem tudott rá haragudni, mert a férfinak igaza volt. - Szereti a hamburgert? - kérdezte tőle, mire ő megadóan bólintott. - Kész szerencse! - vágta rá a férfi, már csak egy csipetnyi gúnnyal hangjában, amin ő legszívesebben elmosolyodott volna.

És nem is érdekelte igazán, hogy hová mennek és mit esznek, egyszerűen csak boldog volt, hogy a professzor valami megmagyarázhatatlan oknál fogva ma este egy kicsit megmentette őt. Ha mástól nem, hát önmagától.