Gimis rejtelmek

2.

Már sokszor terveztem, hogy teszek érte, legalább a nevem alapján ismerjen Dylan. De sose jutottam addig, hogy meg is tegyem amit elterveztem szórol szóra. Féltem, nagyon féltem.

A legfőbb terveim közé tartozott az, hogy bekövetem instán, de Riley mindig azt mondogatta, ne kapkodjam el. Úgyhogy még csak követni se követem, csak bámulom, mint egy megszállott. Bár lassan már lehet annak számít.

Még nem találtam ki tervet se, mert ennél jobb ötlet nem akart eszembe jutni.

-Gyere már, mennünk kell órára! - szakítja félbe gondolatmenetemet Riley.

-Megyek.

Éppen matek óránk van, Riley szokásos helyén, mellettem ül.

-Dylant bámultad, ugye? -suttogja.

-Nyilván. Ma is szuper édesen néz ki.

-Gondoltam. Elég feltűnően bambultál arra. ezt emlékszel még a tavalyi szerelmi tanácsaimra?

-Igen.

-Jó, akkor felejtsd is el mindet! Mondok újakat és jobbakat.

-Miért? Csináltál valamit amiről nem tudok, és nem jött be? - ráncolom össze szemöldököm

-Dehogy. Először is, te mindenről tudsz, mindig. Másodszor, csak azért mondom, mert tudod, volt egy igazán meggondolatlan tanácsom. Mostmár ideje lenne bekövetned! Sőt, már rég be kellett volna követned!

-Ha már nem fogok félni, megfogom tenni! De arra még fel is kell készülnöm.

-Nem, Evi! Már egy éve halogatod! Elég időd volt felkészülni!

-Azért halogatom, mert eddig az volt a kedvenc mondatod, hogy "Ne hamarkodj el semmit!", most meg hirtelen matek óra közepén döntöd el, hogy pontosanm be.

-Mondtam, hogy azt felejtsd el!

-Nem olyan könnyű, ha egy évig ezt hallgattam. Szinte minden nap.

-Majd csak sikerül.

-Na jó! Óra után bekövetem. De ha nem sül el jól a dolog, vagy simán csak lesz valami baj, téged foglak okolni életed végéig!

-Megértettem.

Az óra további pár percében Riley csak csendben ült és figyelt a tanárra, ahogy azt én is tettem.

Mikor kicsengettek, felálltam, felkaptam a hátamra a táskámat, majd valaki megragadta a csuklómat, mire megtorpantam és a legjobb barátnőm felé fordítottam a fejemet.

-Ugye nem felejtetted még el? -nézett a szemembe rezzenéstelenül komoly arccal.

-Őszintén bántó, hogy ilyen feledékenynek gondolsz! -viccelődöm

-Ahj -nyögi- tudod, hogy ez nem igaz!

-Nyugi, tudom.

-Oké, akkor várj meg! -kezdett el végre pakolni a táskájába.

Miután kiléptünk a teremből, lesétáltunk a földszintre, ahol egyből a könyvébe mélyedő, arcába logó, barna hajú Dylant pillantottam meg. Most is ugyan olyan jóképűen festett, mint mindig. Nem meglepően, mellette Nico próbált mondani neki valamit és pár velem egyidős lány bámulta őt, közelebbről, mint én. És még én vagyok a megszállott zaklató. Dylant viszont semmi és senki nem érdekelte a könyvén kívül.

Olyan ara..

-Na, nem! Ne csak bámuld! Hajrá, csajszi, kövesd be! -szakítja félbe -ma már sokadjára- motiváló mondataival gondolatmenetem.