Gimis rejtelmek

3.

-Még jó, hogy nem történt este semmi. -mondja a barátnőm miközben öltözik.

-Hát, igen. Szerencse.

-Vagy csak jobban lettél.

-Az is lehet.

Riley egész éjszaka olyan volt, mintha a képzeletemben élő védelmező, aranyos pasim lett volna. Vagyis, lehet csak így képzelem el Dylant a barátomként.

-Te nem szeretnél készülődni?

-Nem nagyon. Ma nem megyek be, Mrs. Rosehoz megyek. A legelső ülésünkön -még tisztán emlékszem-, azt mondta, hogy bármikor amikor baj van hívjam fel. Kivéve ha nyaral, ha a családjával van, ha vásárol vagy éppen nem munkaidőben van.

-Először is, nemár, hogy egész nap nélküled kell szenvedjek. Másodszor pedig, tehát a pszichológusodra bármikor számíthatsz, csak akkor nem, mikor elfoglalt. És csak, hogy tudd, rám még akkor is számít, mikor elfoglalt vagyok és nem beszéltünk meg időpontot.

-Igen. Igen. És végül, igen, tudom. De egy olyan ember aki ért is hozzá, olyan aki tanulta is ezt, hogy meghallgasson és segítsen a problémáimon, -már bocsi- de sokkal többet segít rajtam és a helyzetemen. De, Riley hidd el, neked is mindent elmondok és ezt örömmel teszem, te is jó hallgatóság vagy.

-Igen, igen. És köszönöm. Elkísérjelek?

-Nem, nem kell, mert aztán nehéz lesz megszerezni az órai anyagokat ha mindketten hiányzunk. de azért köszi.

-Nagyon szívesen.

-Beszélni szeretnék Mrs. Roseal a jövőhétről.

-Micsodáról? Mi lesz jövőhéten amit már megint elfelejtettem?

-Kedden Dylan szülinapja lesz, de igazából a szerdáról, a valentin-napról szeretnék beszélni.

-Ja, tényleg. Értem. Hát, akkor én most indulok és délután visszajövök hozzád.

-Okés. Szia.

-Sziaa.-húzza el a köszönést.

Eddig utáltam a valentin-napot de idén nagyon fontos lesz számomra, mert próbálok Dylannek írni egy szerelmi vallomást. Az utcán járkáló, rengeteg szerelmes pár, kézen fogva és ajkukat egymásra tapasztva sétálgatnak, megmutatják a világnak, milyen jó is szerelmesnek lenni. De amikor őket nézem inkább leszek rosszul, - vagyis inkább csak voltam, mostanában mikor aranyos párokat látok, nem zavar- mint tökéletesen. Szinte, vagy nem is, teljes mértékben undorodtam a publikus pároktól.

Vagy inkább irigykedtem, hogy nekem nem lehet ilyen szerelemmel teli csodás életem. Akkoriban nem fogadtam el magam, utáltam minden porcikámat, ezért gondoltam, hogy ez soha meg se fog történni. Ez szerencsére az évek alatt változott, a pszichológusom és Riley érdemére.

Általános iskolásként sose volt egy fiú sem, akibe bele tudtam volna zúgni, legalábbis nem suliidőben. Ha szerelmes is voltam az tuti a nyári utazásokon történt, aztán soha többet nem láttam azokat a fiúkat.

Kivéve azt az egy fiút, aki az előző barátom volt. Őt az olaszországi nyaralásunkon ismertem meg. A teljes neve Jacob Hale és ők is éppen abban a hotelben szálltak meg, ahol mi. Egyszer egyedül mentem le a medencékhez délután körül, mire ő is megjelent. Beszélgettünk -nagyon sokat- és ilyen ideiglenes legjobb barátok lettünk. Bejelöljük egymást mindenhol, aminek az előnye az volt, hogy szinte mindent megtudtam róla, és a legfontosabb az volt, hogy majdnem ugyan ott laktunk, csak pár utca választott el minket a hazánk országában. Másnap, mint az előző nap, elmentem a medencékhez és ő már ott várt rám. Bevallotta, hogy igazából azért ment már oda előző nap is hozzám, mert megtetszettem neki. Ez nagyon jól esett ezért megöleltem, és feltette a nagy kérdést, "Leszel a barátnőm?". Természetesen igent mondtam. A kapcsolatunk nyár végéig tartott (2 hónapig és pár napig). A szakítás napján Riley karaiban sírtam magam álomba. Az a nap egy szót sem beszéltem Jacobbal, lehet ez óta van benne, hogy tovább tudjak lépni.