Doktornő, kérem! [Marics Peti] ABBAHAGYVA

1. /Sürgősségin/

2 ---- A koncert után ---- 2

„Mindig túl magasra mentem ez a vesztem, aztán kurva nagyot estem..."
Fiatal és örült – Manuel és M.Rcch

/Melina/

2023. 06. 22. 20:20 Budapest
Nem gondolnánk, de egy este talán a sürgősségi osztályon a legnehezebb.
A félhomályban villogó veszélyjelző fények és a sürgés — forgás, a levegőben szinte vágható feszültség...
Egyszerűen elkapja az ember a rossz érzés, ahogy ebbe a fehér, fertőtlenítő szagú épületben beteszi a lábát, engem viszont valahogy mindig is megnyugtatott ez a környezet.
Gyorsan egy egyszerű kontyba fogtam, hosszú barna fürtjeim, miközben aláírtam pár papírt a recepciós pulton.
Hamarosan hatalmas zsivajra lettem figyelmes, és ahogy felnéztem a papírokból zöld íriszeim egyből kiszúrták ennek a forrását.
Két srác jött be a nem messzi bejáraton. Az egyik tolószékben, míg a másik úgy tolta be.
A sérült srác arcáról némi unottság volt olvasható közben, de ahogy tekintetünk találkozott, egy apró vigyor jelent meg karakteres arcán.
Zavartan kaptam el tekintetem, majd a hosszú, fehér folyosó végén lévő kis rendelőmbe mentem.
Ahogy kinyitottam a nevemmel ellátott ajtót, azonnal le is ültem a helyemre.
A szoba a többi kórházi rendelőhöz hasonló, a szoba közepén egy hatalmas ágy, míg a szoba hátsó két sarkán az ajtó felé néző íróasztalok voltak egy – egy géppel rajtuk. A fehér falon, pár helyen emberi csontvázas plakátok voltak. A szoba hátulján lévő ablakon piros, vékony függöny most nem volt behúzva.
— Most jön mára az utolsó — jött be Emese, a barátnőm vigyorogva. Kezében rengeteg dokumentum volt. Hosszú szőke haja most egyszerű lófarokba csücsült feje tetején.
Leült a helyére, nem sokra rá pedig a nemrég látott tolószékben és az azt toló srác lépett be az ajtón.
— Szép estét — köszönt a két srác szinte egyszerre.
— Sziasztok, miben segíthetek? — kérdeztem és arcomra enyhe mosolyt erőltetettem.
— A bokám feladta a szolgálatot koncertezés közben — szólalt meg rekedtes hangján a tolószékes srác, míg barátja odaadta Mesinek a TAJ kártyáját. A gépemen hamar megjelentek a srác adatai.
— Nos, Peti — csaptam össze a tenyerem mosolyogva. — Ülj fel az ágyra és megnézem.
— Ezer örömmel — mondta vigyorogva, majd barátja segítségével hamar fent is volt
Ahogy megközelítettem, hamar kiszúrtam, hogy bokájának nem volt a legjobb színe, kékes – lila árnyalatban pompázott.
— Hát ezt meg, hogy hoztad össze? — kérdeztem tőle meglepetten.
—  „Mindig túl magasra mentem ez a vesztem, aztán kurva nagyot estem." — idézett magától miközben arca eltorzult, ahogy óvatosan megérintettem a sérült területet.
— Máskor kicsit óvatosabban ugrálj — sóhajtottam. — Szerintem eltört, de elküldelek egy röntgenre — ültem vissza a helyemre.
— Akkor nem igen koncertezhetek? — kérdezte, és arcán némi ijedtség suhant át.
— Hát egy időre lemondhatsz a színpadon ugrálásról  — mondtam neki. — Tessék, ezzel bejuthatsz a röntgenre, utána gyere vissza — nyomtam kezébe a papírokat, majd elégedetten dőltem hátra a székemben, miután kimentek.
— Hát, te meg minek örülsz? — kérdezte Mesi, mire kicsit összerezzentem. El is felejtettem, hogy ő is itt volt.
— Mire gondolsz pontosan? — kérdeztem összeráncolt szemöldökkel.
— Á, hagyjuk — rendezgette tovább a papírjait — Jössz holnap bulizni?
— Mehetek — vontam meg a vállam, Mesi pedig szkeptikus fejjel kezdett méregetni és úgy nézett rám mintha nem is én lennék ott.
— Most mért nézek így? — kérdeztem értetlenül.
— Nagyon fura vagy ma... — rázta meg a fejét hitetlenül. Csak grimaszoltam egyet, mikor telefonom jelzésére leszel figyelmes.
Megfogom és  felnyitom a készüléket, majd lehúztam az értesítéspanelt.

Imi∞♡: Ha hazaértél beszélnünk kell!

Olvastam el barátom üzenetét. Megvontam a vállam, majd egyszerűen csak kitöröltem az értesítést.
Mikor felnéztem a telefonomból Peti vigyorgó arcával találtam szembe magam.
— Meg is érkeztetek? — kérdeztem tőlük meglepetten, miközben letettem a telefonom az asztalomra.
— Igen, gyorsan megcsinálták — mondta, majd kezembe nyomta a felvételt.
Alsó ajakimba beharapva, kicsit távol tartottam azt magamtól. A felvételből könnyen leolvasható volt, hogy bokája elég szépen megrepedt.
— Hát ez gipsz lesz — tettem le sóhajtva az asztalra.

♪

— Meddig lesz ez rajtam? — kérdezte, miközben az utolsó simításokat végeztem rajta.
— Ha minden jól megy, kábé egy hónap — ültem vissza a helyemre.
— És koncertezhetünk? — nézett rám a haverja.
— Addig amíg nem erőlteti meg a lábát — vontam meg a vállam, mire Peti arcáról eltűnt az aggodalom. — Minden esetre a jövőhéten újra találkozunk...

--
~ 3 ~
--

Eddig hogy tetszik? :)