A mélység dala

Első

Víz, óceán, úszás... uncsi. Már napok óta itt vagyok, nem tudom, mit kezdjek magammal. Kaja az van bőségesen, viszont a kagylók dobálása nem nagyon nyűgöz le. Unatkozom. Nagyon, nagyon unatkozom. Nincs értelme semminek, főleg nem az én életemnek. Így csak lebegek tovább, és dalolok.

Húha, egy cápa, mekkora! És ott úszik sok színes hal! Miért jönnek felém? Végre, valami izgalmas, nem értem, mi, de történik itt valami! Fura. Sosem történt ilyen, pedig nem mostanában tagadtak ki. Hogy miért?

Mert omega vagyok. Egy szánalmas, gyenge, ronda kis omega, akit csak gyűlölni lehet. Nem csoda, még a szerelmem is megölte magát. Imádtam őt, aztán megutált. Bárcsak megöltek volna! Hiányzik, a mai napig is, azt hiszik, én tettem, miattam csinálta. Lehet, igazuk van.

Ha nem veszem vele össze, és vágom hozzá a fejéhez, hogy nem törődik eleget velem, nem lesz baj. Mégis megtörtént a dolog, most már a francba is, mindegy! Inkább folytatom az éneklést. Igen, ez jó, kicsit kevésbé érzem magam magányosnak. 

– Várom már a félkarút, a nagy kalóz háborút, a szépséges holnapot, addig meg nem halhatok – daloltam. – És hogyha jön, az árbócra köt, egy keze és egy lába, nem hajlik már imára. Mert ő az, a félkarú, a kalózkirály hangja szól, ő az, ő az, érkezik, még többet vétkezik.

Ahogy dudorásztam, nem számítottam rá, hogy ezzel megidézek valamit. Egy hajó jött felém, fekete vitorlás volt, azon egy koponya feszített, én meg csak ámultam elhűlten. Ez nem is akármi, hanem a Mélység! Azt mondják, a legénysége már réges-régen meghalt, a hajó pedig elsüllyedt.

– Vigyázz! – hallottam meg egy hangot, aztán csak a mellettem elsüvítő sötétbarna hajót és egy embert láttam, aki egy kötélen csüngve, a hónom alá nyúlt, és magával rántott.

Szerintetek folytassam?