A mélység dala

Nyolcadik

Elmondtam Archellnek az illető sajátosságait, mire egyből tudta, kiről beszélek. Arra viszont nem számítottam, hogy már másnap áthuzatja a hajó alatt. Végignéztem a műveletet, a férfi üvöltött, az arcbőre leszakadt, horrorisztikus volt. A kapitány ölelő karjába kapaszkodtam, a fenekem még fájt az erőszakos embertől. Sírtam. Lehet gonosz, de ő is él, vagyis élt. Érzett fájdalmat egykor, mára viszont meghalt.

– Horgonyozzatok le, látok valami csillogót a tenger fenekén! – szólt Archell, mire én is lenéztem a habokba.

Tényleg volt ott valami, szépen csillogott,  a tiszta, türkizkék vízben. Ösztönösen levetettem magam, a legénység kiabált utánam. Én addig kitártam a karom, a levegőben átalakultam, aztán bezuhantam a mélységbe. Farkammal csapkodva, úszni kezdtem, sebesen haladtam.

Hamarosan megláttam, mi van előttem. Kincsesláda. Egy kincsesláda! Gyönyörűen visszaverte a fényt az aranyozott szegélye, a belsejében ki tudja, mi van. Megpróbáltam megmozdítani, de túl gyenge vagyok hozzá. Köröztem még párat, örültem, amiért újra az otthonomban lehettem.

Ezután felúsztam a felszínre, és kidugtam a fejem a vízből. Odafentről Archell nézett le rám, aggódó arccal. Elmosolyodtam, fülig vörösödtem. Jeleztem neki, jól érzem magam.

– Minden rendben! De találtam valamit!

– Micsodát?

– Egy ládát, kincset! – kiabáltam felfelé.

– Fel tudod hozni?

– Nem, túl nehéz, omega vagyok!

Erre Arch leküldte két emberét, egyikük segített felmászni, a másikuk lemerült. Őt követte a másik. Én egyből Archell karjába ugrottam, akinek megfájdult az oldala tőlem.

– Bocsánat.

– Semmi baj, szerelmem. Ügyes vagy, hogy megtaláltad.

– Köszönöm! – bújtam oda a kalózhoz, és együtt néztük végig, ahogy felhozzák a kincset a mélyből.

Kinyitottuk a vizes ládát, rengeteg arany volt benne. Belemarkoltam a pénzérmékbe, de más terelte el a figyelmem. Egy kagyló. Kinyitottam az arany kagylót, majd egy villanás, és előttem egy szép fiatal fiú állt.